A buta medve megy az erdőben, mikor megállítja a nyuszika.
- Szervusz medve, keresett a Feri! - mondja.
- Milyen Feri? - kérdi a medve.
- Aki a seggét az orrodra veri. - válaszol a nyuszika és elrohan.
Ez így megy hétről hétre, mikor a medve már nagyon szégyenli a mamlaszságát, és a rókához megy tanácsért.
- Kutyaharapást a szőrével! -mondja a róka- Ha legközelebb találkozol a nyuszikával mondd azt neki, hogy keresete az Erik. Ha rákérdezne, hogy ki az az Erik, akkor válaszold azt, hogy akinek a seggét az orrodra verik.
A medve nagyon megörül, és alig várja, hogy találkozon a nyuszikával. Mikor ez végre megtöténik, így szól hozzá:
- Te nyúl keresett az Erik.
- Tudom -válaszolja a nyuszika- mondta a Feri.
- Milyen Feri?

Az eb-zsebi baba
E piciny jószág nagy pechje, hogy legtöbbször Paris Hilton-féle ledér kurtizánok karján himbálódzik, holott hírnevét már rég megalapozta a Guiness könyvbe való bekerüléssel, mint a Föld legkisebb kutyafajtája.
Különleges méretei és sajátos megjelenése mellett, már azon sem csodálkozhatnánk, ha a csivava valamilyen földön kívüli értelmes intelligencia lévén került volna a bolygónkra, ami hajazna nevének jelentésére („Apró kutya az égből”), ám a valóság ennél sokkal prózaibb. Eredetét alapvetően Mexikóból származtatják, a közép-amerikai tolték indiánok kicsiny – „tecsicsi” elnevezésű – kutyáitól. Az indián legendákban e kicsiny jószágok kísérték halott gazdájuk lelkét kilenc folyón át a paradicsomig.
Más elméletek szerint a csivava ősei Spanyolországból kerültek Mexikóba a hódítók karján ülve, megint vélemények szerint i.e. 700 táján Egyiptomból, Málta szigetén keresztül jutottak a chilis bab és tequilla hazájába. Végül is mindegy, tény, hogy e piciny kutyácska hazája Mexikó, mi több Chihuahua (azaz Csivava) nevű szövetségi állam területe.
Amerikában 1904-ben regisztrálták hivatalosan az első csivavát, Európába 1934-ben született az első alom. Magyarországra a 60’-as években kerültek a fajta képviselői.
Centis ceremóniamester
Egy maja mítosz szerint a csivava Oxaca, a napisten szolgája, akit azért adott az embereknek, hogy oltalmazza őket a madár alakot öltő emberevő szörnyektől. A hiedelmek szerint egy főpap életét – akit megtámadott egy ilyen lény – a ruhájába rejtett csivava mentette meg, midőn fékevesztett ugatásával a frászt hozta egy efféle szörnyre…
Azt, hogy a mendemonda mennyiben táplálkozott valóságos alapokból, nem tudhatjuk, de hogy a csivava valóban olyan fülsüketítő ugatásra képes, ami a legfelkészültebbeket is meglepheti, az már igaz. Ez önmagában véve még nem lenne nagy szám egy kutyától, de ha figyelembe vesszük, hogy a csivi első pillantásra úgy fest, mint a hiányzó evolúciós láncszem az elefántcickány és a wallabi között, akkor igenis komoly teljesítmény. Az extrémitáshajhász divatirányzatok az ő esetében a „minél kisebb, annál jobb” jeligét tűzték a zászlajukra, melynek köszönhetően 1-1,5, sőt 500 grammos (!) példányok is előfordulnak közöttük. Ez a mikroszkopikus töpörítés azonban semmi jóra nem vezet. Egy-egy ilyen apró jószág jóformán még a „simogatható házikedvenc” funkciójának sem tud eleget tenni, mert vagy a ridikülben tűnik el reménytelenül, vagy gazdája lapítja palacsintává egy-egy túl heves cirógatás alkalmával. Azért az ideális méretű 1,5- 3 kilós egyedek sem tépik ki gazdájuk kezéből a flexipórázt… Sőt, a csivaváknak szinte nincs is szükségük pórázra, egyenesen kötelező számukra a „karonülés” Annyira aprók ugyanis, hogy gyakorta teljesen kívül esnek egy ember, vagy gyermek látókörén, és ha azok nem elég elővigyázatosak, könnyedén eltaposhatják. De nem ez az egyetlen veszély, mely rájuk leselkedik. Egy csivi számára minden „szabadlábon”, a kutyafuttatón, vagy utcán töltött alkalom felér egy túlélőtúrával. Mivel egy kifejlett csivava gyakorlatilag csak egy kölyök csivavánál nagyobb, ezért szinte minden más fajtársa (leszámítva a „miniyorkit”) nagyságrendekkel nagyobb nála. Ez azt jelenti, hogy bárminemű testi kontaktus – legyen szó agresszív támadásról, netán gorombább játékról – potenciális veszélyt jelent számára. Becsületükre legyen mondva, a kis csiviknek helyén van a szívük. Nem egyszer hősies elszántsággal és teljesen komoly szándékkal képesek támadást indítani másik kutya, vagy ember ellen. A baj ott kezdődik, ha a másik fél is komolyan veszi őket, akkor annak súlyos, nem ritkán életveszélyes következményei lehetnek.
Az általam réges-régen ismert egyetlen csivavának, bizony nap mint nap meg kellett küzdenie ezzel a nehéz teherrel annak érdekében, hogy szolidra méretezett kolbászkáját – melyet minden alkalommal kigúvadó szemmel hozott napvilágra – elhelyezhesse a kutyafuttatón…

A rottweiler őseit római korig eredeztetik, amikor a hódító seregek étkeztetéséül szolgáló szarvasmarhák saját lábon követték a csapatokat. Zord, kegyetlen utak voltak ezek, amelyek embert és kutyát egyaránt próbára tettek. A nagy távolságok megtétele szívós, kitartó, egészséges ebeket követelt, akiknek nemcsak az akkoriban még alacsony szinten domesztikált, félig vad szarvasmarhákat kellett hatékonyan kordában tartaniuk, hanem a nyomukban járó banditák, rablók és a csordát tizedelő farkasok ellen is fel kellett venniük a harcot, majd mintegy levezetésképpen – ha már amúgy is ott voltak – gazdáik oldalán részt vettek a csatákban is. Viszontagságokkal övezett vándorlásuk során az Alpokon átkelve, eljutottak a rómaiak által alapított és Arae Flaviae névre keresztelt városkába, amely a mai Németország nyugati területén fekvő Rottweil kisvárosának ókori megfelelője volt, ahol kisebb falkáikat, mintegy segítőként hátrahagyták. Jobb helyre nem is kerülhettek volna, hiszen ezen a vidéken már a rómaiak városalapítása előtt is földművelés és marhatenyésztés folyt, a későbbiekben pedig a 19. századi marhakereskedelem központjának számított. A Neckar folyó partján elterülő Rottweilben, valamint annak környékén maradt kutyák különböző helyi pásztorkutyákkal keveredtek, és a középkor folyamán egységesedő fajtaként – „rottweili mészáros kutya” – néven váltak ismertté, a mészárosok és marhakereskedők elsőszámú segítőiként tartottak számon.
Feladatukat továbbra is tökéletesen ellátták, hajtották a marhát, megvesztegethetetlenül védelmezték gazdájukat, és annak értékeit. Megbecsülésüket azonban a vasút megjelenésével szép lassan elvesztették, és úgy tűnt, a dicsőséges hadjáratok hűséges kísérői, gazdáinak marcona védelmezői, a száműzöttség keserü kenyerét rágcsálva végleg eltűnnek a történelem süllyesztőjében.
Szerencsére azonban a fajta szerelmesei 1907-ben Heidelbergi Rottweiler Klub néven szervezetet alapítottak, melynek célja a rottweiler megmentése mellett, lefektette a szervezett tenyésztés alapjait. Munkájuknak hála, a rottweilert „érdemei elismeréseként” 1910-ben hivatalos rendőrkutya-fajtának minősítették, majd 1921-ben több fajtaklub karöltve megalapította az ADRK-t, azaz az Általános Német Rottweiler Klubot, amely a mai napig példaértékűen feszes követelményeket támasztva, őrzi és kézben tartja a fajta tenyésztését.
Tenyésztőket és tulajdonosokat tömörítő tagjai a szigorú szabályzatnak megfelelően azon munkálkodnak, hogy megtartsák olyannak a rottweilert, amilyenné a küzdelmes évszázadok tüzében edződött. Ennek szellemében az ADRK kutyákkal szemben alapvető elvárás a kiváló fizikum, sziklaszilárd egészség, legfeljebb enyhe diszplázia megléte, kiemelkedő szellemi adottságok és stabil, megbízható idegrendszer. Mindezeket a tulajdonságokat szigorú próbákon ellenőrzik, és csak a minden szempontból kifogástalan egyedeket engedik a tenyésztésbe. Teszik mindezt azért, hogy a rottweiler a jövőben is megőrizhesse a profi munkakutyák elitjében elért méltó helyét.

30664. Elküldve: 2012-10-13 19:59:26 [27.]
Ma, az Erzsébet kupán voltam. Készítettem néhány képet és egy örzö-védő munkát videóztam is. Aztán a memória kártyám betelt. Jó időben, jó hangulatban, jó és kevésbé jó munkákat láttam. Három rottweiler vett részt a versenyen. Kettő munkáját láttam. A harmadik, tüzelés miatt csak a legvégén került sorra, őt már nem tudtam megvárni. Joszkin Lacinak és Gróniusz Gergelynek gratulálok a helytállásért. Persze az őket felkészítő csapat is dicséretet érdemel. Gergely Mambával egy nagyon szép engedelmes munkát mutatott be, kitűnő munka volt, 96 pontot kapott. Az őrző-védő ágazat, megszakítással végződött, mert a kutya „nem ismerte fel” a segédet. A harmadik vezényszó elhangzása után, sem kezdte el az állás, felugatás gyakorlatot.
Laci Gössert jól vezette fel az őrző-védő ágazatban és a teljesítményüket 86 pontra értékelte a bíró. Az engedelmes ágazatra 92 pontot kaptak. Azt nem láttam, mert akkor már muszáj volt a kutyámat is megsétáltatni. ) De biztos lesz videó róla. http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=A7o1Im1iLPU
http://www.youtube.com/watch?v=cxG843bXQDM