mivel zalus annyira, de annyira nem bírja Angelinát, hogy az már elképesztő, így lépnem kell. ha továbbra is őt szúrom be ide, még azt hiszitek, szar az ízlésem nők terén (mert ugye valaki megmondta, mekkora gáz ez a csaj), így váltok, és bemutatok egy másik hölgyet, aki nagyon tehetséges, nagyon szép és nagyon megsimogatnám a haját. a neve... nos egyelőre szólítsuk Angelica Josie-nak, ok?

a pénteken bemutatott Andrew Niccol-film 1,2 millió dolláros kezdést könyvelhet el, ráadásul a kritikusok is acsarkodtak. én nagy sikert vártam, mert úgy gondoltam, hogy a taplóbb mozibajárók is beülnek rá, akik majd így konstatálják a filmet: "höhö, csinál egy műnőt, oszt tekerhet, hogy ne derüljön ki, höhö". nos, ez olyannyira nem jött be, hogy a filmet gyakorlatilag senki nem nézte meg, pedig a rendező mindent megtett: kíméletlen szatíráját a komédia-köntösébe öltöztette, hogy közönségbarátabb legyen. ez nagyon nem jött össze. szomorú vagyok.

a mai műszak annyira unalmasan telt, hogy hihetetlen dolgot vittem véghez: kritikát írtam. persze csak egy szösszenet, elvégre a film is az volt. íme:

Két eset lehetséges, miért pöffeszkedik kényelmes bőrfoteljában Luc Besson már évek óta: vagy kifogyott az olyan gondolatébresztő ötletekből, amelyek rendezésre serkentenék, vagy egyszerűen csak konstatálta, hogy már elért mindent, amit a szakmában lehetséges, így elégedetten tekinthet a múltba művészi, és a jövőbe anyagi értelemben. Mindenesetre annyi nyilvánvaló minden külső szemlélő számára, hogy a gall zseni agypihentető elfoglaltság után nézett, miután nem tudott megbirkózni Szent Johanna életének filmre vitelével, vagyis sikertelen volt azon törekvése, hogy befusson az Egyesült Államokban. Ha erre vezetjük vissza mostani tevékenységét, az bölcs dolog, mert Besson, ha már nem lehet hollywoodi rendező, kreált magának egy saját Hollywoodot, mégpedig hazájában, Franciaországban. A két Taxi epizód, a Yamakasi, a mostani Wasabi és az eljövendő The Transporter ugyanis nem más, mint a popcorn-mozi, ahogy a franciák képzelik. Talán ezt az offenzívát vetítette elő a ‘97-es Ötödik elem, azonban mára már bizonyítást nyert, hogy az európai kommerszekre van igény.

A volt rendező, mostanság producer és forgatókönyvíró az egyszer (szerinte) már bevált Gérard Krawczyk-ra bízta megüresedett székét, aki ugyanolyan hanyagul, ide-oda kapkodóan vezényelte le eme kultúra-ütköztető komédiát, mint tette azt a kettes számú Taxi esetében.

A sok rossz filmet megjárt Jean Reno Hubert felügyelő zakóját húzta magára, aki ész és cél nélkül szórt jobbegyeneseiről vált hírhedtté. A kötelező jellemfelskiccelés után tokiói háttér előtt jelenik meg oldalán egy csitri lánnyal és egy debil társsal, hogy a gengszterirtás közepette azt tegye, amit a MASH hanyag hősei is jó 35 évvel ezelőtt: golfozzon.

Elhelyezkedem a székben, hátradőlök, nevetek Reno-n, nevetek Ryoko-n, elálmosodom, valahogy kibírom a végéig, kilépek a moziból, ki sem kell vernem fejemből a film emlékét, az élmény magától illan tova. Néhány tanulsága miatt megjegyzendő jótanács: ha adott 2 táska tele rakétákkal és egyéb jelentős tűzerővel, valamint egy hű-de-elit-kommandó, azt talán ki kellene használni, és nem otromba célozgatásokat tenni a Világkereskedelmi Központra. A nagyon várt végső leszámolást rossz ötlet az elvárások alatt elintézni. A színészi erő kiaknázását nem tanácsos félidőnél abbahagyni. A petárda besült. Mégsem, nem is volt petárda.

Másrészt viszont reménykedhetünk, hogy Michel Muller megkapja élete szerepét: egyszer biztos megkongatja még a Notre Dame harangját! Ryoko Hirosue-t pedig tehetsége okán még nagyon sok produkcióban szeretném látni, persze ezek mindenképp Kitano által rendezettek legyenek. Végezetül Reno mester, aki most szerencsére nem okozott csalódást, célozza meg Luc Besson állkapcáját, és egy ‘gondolatébresztő’ jobbegyenessel helyezze vissza direktori székébe.

A wasabi a mustár ‘japó’ (francia nyelvújítás) megfelelője, ennélfogva mar. A maró gúnyt alkalmunk is nyílik megismerni egy rövid jelenet erejéig: a tamagocsi-, pokémon-, robotkutya-, miegymás-habzsoló helyi fiatalok a discoban egy dance-step gépet izzítanak. Húzós pár perc, székbeszögező élmény, harsány hahota a nézőtéren, az értelmesebbje tenyerébe temeti arcát. Hiába, óriása állatkertje van az Istennek. A nézőteret viszont már mindennemű mellékíz nélkül hagyjuk el. Nem volt igazán ízletes, csak a franciákra jellemző mókázás, esetleg egy kis keserű szájíz lehetséges. Amíg memóriánk képes eltárolni ezt a falatot. Kevesebb ideig, mint azt bárki gondolná.

Értékelés: