| Találatok száma: 2455 üzenet |
|
|
Fickocos
Tagság: 2008-06-06 09:47:03
Tagszám: #60089
Hozzászólások: 2455
|
9.  Elküldve:
2008-09-14 20:11:39 |
[2451.] |
Ritka hidegvérrel  
|
| |
|
[válaszok erre: #10 #13 #18]
|
|
|
Kiváló dolgozó  |
|
Fickocos
Tagság: 2008-06-06 09:47:03
Tagszám: #60089
Hozzászólások: 2455
|
| 17. Elküldve:
2008-09-14 19:55:11 |
[2452.] |
Fülike
Közönséges kutyahistória, mondhatná bárki. Nekem az árvaságot, a sorstalanságot juttatja az eszembe. ,"Nincs egyebünk, mint az idő, melyben benne él az is, akinek nincs lakása..." (Baltasar Gracián)
A mezei ösvényen találtunk rá. Illetve ő lesett ki bennünket, miközben hazafelé karikáztunk a Bács-ér partján eltöltött délutáni horgászásból. Ki tudja, hány napja bóklászott már a kukoricaföldeken étlen-szomjan; ki tudja, hogy ki és mikor és miért dobta ki egy kocsisaroglyából vagy egy autóból, mint egy zsák szemetet... Igen, lehet, hogy épp zsákba kötözve hajította ki valaki a bozótosok között meglapuló szeméttelepre. Persze elötte furkósbottal jól fejbe üthette, elkábította, hogy szikrányi esélye se maradjon a túlélésre... De kirághatta, átrághatta magát a zsákon, s most fél szemével hunyorogva, csontsoványan, éktelen sebekkel a fején lépett ki elénk ijesztő látványként. Első pillanatra azt sem tudtam, miféle állattal van dolgunk. A kukoricásból kimeredező hatalmas fülei inkább nyúlra, mintsem kutyára emlékeztettek, de hegyes orra és rőt-barna színe akár egy lesántult, magányos rókakölyöké is lehetett volna. Csak ült és bámult ránk kérlelően: ,"Ugye, nem hagytok itt?!"
Az első döbbenetünk után továbbhajtottunk (nem lehet megsajnálni, hazavinni minden kivert kutyát... lapult meg lelkünkben alattomosan az önzés), ő meg szelíden visszasomfordált búvóhelyére. Nem nyöszörgött, nem sírt utánunk. Lehet, hogy egynéhány sikertelen próbálkozás után már azt is megtanulta, hiába könyörög, nem hatódik meg elesettségén, kutyakölyök magányán senki.
Legalább lett volna néhány halunk, villant át az agyamon, de azon nyomban már azt is tudtam, nem alamizsnáért csóválta a farkát. Otthonra, gazdára, barátra áhítozott ő igazán.
Vigyük haza! - dobbant nagyot a szívem, amikor lefékeztem.
Számítottam az ellenvetésre.
Ugyan már! Hogyan?
Leveted a mellényed és belecsavarjuk. Kimosom utána. De el is dobhatjuk, majd kötök másikat - s elszántan néztem farkasszemet Józsival ott, a fűcsomókkal szegélyezett keskeny ösvényen.
Nem, nem tudtam volna elviselni akkor semmilyen kérdő- vagy felkiáltójelet a tekintetében. Csak lelki szemeimmel kitapogatni szívdobbanásai ritmusát.
Meg se találjuk már... - fordította vissza biciklijét, s én hálásan követtem.
Fülike (mert csakis ez lehetett a neve!) ugyanott, ugyanazon a helyen bújt ki a kukoricásból, mint az előbb, s illő távolságból, remegve leste érkezésünket. Nem viháncolt, nem hangolt, nem dörgölődzött, csak megnyalta Józsi kezét, amikor bevackolta magát a mellénybe.
Vadóc és Kandúr, Aguk és Mackó már a kapu csikordulására előbújtak. Nem volt ebben semmi szokatlan, hiszen irigylésre méltó ösztönükkel mindig tudták, mikor megyünk horgászni, s kíváncsian lesték, mivel térünk haza. Az esetleges zsákmányt mindig belakmározhatták. Hát ezért vártak most is örömmel bennünket, de a jövevényre nem számítottak. A szokásos rituálé, a bemutatkozás a vártnál is könnyebben zajlott, hiszen Fülike mindenkinek megadta a kijáró tiszteletet: pofán nyalta a macskákat, az alaszkai malamut és a rangidős patkányfogó előtt pedig a földre tapadva jelezte, tudja, hogy övéké a falkavezérség. Aztán körülrohanta az udvart egyszer, kétszer - füle zászlóként lobogott utána. Néhány korty víz és jó falat után Józsi kicsit lelohasztotta a fürdéssel a kedvét, de határtalan boldogságát sokáig ez sem korlátozta. Végtelen csaholással köszönte meg házikóját és egyáltalán a törődést.
Aztán ahogy lenni szokott a mesékben: gyorsan teltek-múltak a napok. Fülike lassan kigömbölyödött és meghonosodott. Nem volt válogatós. A szokásos napi kosztadagja mellett ügyesen vadászott legyet, fadarazsat, gilisztát, tücsköt, bogarat (azt hiszem, ezzel a menüvel élhette túl az ínséges napokat), ám a patkányfogást továbbra is Mackóra bízta. Igaz, Vadóc beavatta az egerészés titkaiba, s ebből lett aztán a galyiba, mert a kiscicák elől is elette a finom falatokat.
Örökvidám, pajkos természete miatt hamar az utca apraja-nagyja a szívébe fogadta. Sőt négylábú barátokra is gyorsan szert tett. Bár nagyon ragaszkodott új otthonához, arról mégsem tudtuk leszoktatni, hogy olykor ne térjen be a szomszédokhoz háztűznézőbe. Így ismerkedett össze Johnival, a szintén félesztendős keverékkel, akihez először elválaszthatatlan barátság, majd mély ifjúkori szerelem fűzte. Órák hosszat kergetőztek, bújócskáztak, hemperegtek porban, sárban, esőben, hóban és nagyokat kacagtak. Igen, kacagtak, s ha őket nézte az ember, ellenállhatatlanul jókedvre derűlt.
A viharos násznak hat kis szőrgombóc lett a következménye. S az anyaság igazi házőrzővé avatta Fülikét. Nemcsak hogy idegen ember, de idegen macska sem közelíthette meg észrevétlenül a házunkat. A dióverő cigányasszonyokat is elriasztotta, akik persze nem tudták, hogy csak azért mérges rájuk, mert ő is szereti csemegézni a dióbelet. A meggyet is megkóstolta, de nem rajongott érte. Ám az almát magostul megette.
Hetente egyszer Agukkal és Mackóval együtt hosszú sétára vittük. A dűlőutakon barangolva versenyt futottak egymással, nyulakat, fácánokat ugrasztottak ki a barázdákból, s mezei pockokra vadásztak. Néha megfürödtek a Bács-ér vizében, ahová a vízipatkányok csalogatták be őket... Saját feje szerint soha sem bolyongott el, bizonyára elevenen éltek benne árvasága rémképei, de lábunk mellett baktatva biztonságban érezte magát, s ha tehette volna, bukfencet is vetett volna örömében, hogy ismét szabadjára vándorolhat a mezők sima végtelenségében...
"Mindenki a maga természete szerint formálja a sorsát." - írja Cornelius Nepos. S ha Fülikére gondolok, csak az jut eszembe, vajon a határtalan szabadságszeretete lett a végzete?
Egy nap arra ébredtünk, nyomtalanul eltűnt. Mackó is. Utcákat jártunk be értük, de hiába. Pedig a háztól legfeljebb néhány méterre távolodhattak csak el, régi szokásuk szerint biztos valamelyik szomszéd kapujában várnak bennünket, hogy hazakísérjenek - győzködtünk magunkban néhány álmatlan éjszakán át.
Vasárnap délután a szokásos sétára indulva, Aguk előre szaladva hívta fel figyelmünket egy károgó, köröző varjúcsapatra az első dűlőútnál. Próbálta elijeszteni a fekete madársereget, de az nem tágított. Ő is lecövekelve állt ott, kimerevített testtel, szimatolva...
A véres közelkép örökké emlékezetemben marad. Hüvelykujjnyi vastag és mély, átlőtt sebek éktelenkedtek mindenütt a két tetemen. Szitává lőtte szét őket egy vadász. Valószínűleg ismerős, mert a két kutyát egymás mellett érte a halál, a nyomok szerint nem is lehetett szándékukban a menekvés. Békés kíváncsisággal követhették az illetőt az első dűlőútig - a házunktól vagy ötszáz méterre -, ahol a "mesterlövész", valószínűleg a törvényre hivatkozva, kóbor ebekként lelőtte őket.
A kertben, a hantjuk felett tavasszal, amikor az első bágyasztó napsugarak felmelegítik a földet, Vadóc befészkeli magát a virágbokrok közé, s jót szunyókálva mitsem törődik búgó vadgalambokkal, egerekkel... Fölötte, valahol a végtelenben pedig az örök szabadságát visszanyert Fülike hancúrozik, színes lepkeárnyakat kergetve.
KREKITY Olga
|
| |
|
[válaszok erre: #21 #25 #30]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Fickocos
Tagság: 2008-06-06 09:47:03
Tagszám: #60089
Hozzászólások: 2455
|
| 16. Elküldve:
2008-09-14 19:53:57 |
[2453.] |
Köszi! 
|
| |
|
[válaszok erre: #18]
|
[előzmény: (15) Duci, 2008-09-14 19:52:49]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Fickocos
Tagság: 2008-06-06 09:47:03
Tagszám: #60089
Hozzászólások: 2455
|
| 26. Elküldve:
2008-09-14 19:32:01 |
[2454.] |
 Nincs jogosultsága a hozzászólás megtekintésére!
|
| |
|
[válaszok erre: #27]
|
[előzmény: (25) Duci, 2008-09-14 18:45:32]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Fickocos
Tagság: 2008-06-06 09:47:03
Tagszám: #60089
Hozzászólások: 2455
|
| 23. Elküldve:
2008-09-14 18:42:57 |
[2455.] |
Nincs jogosultsága a hozzászólás megtekintésére! |
| |
|
[válaszok erre: #24 #25]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
|
