Mivel kutyából-lóból érkezett mostanában utánpótlás (aktuális állás: 9 kutya, 16 ló, 6 cica), az a szégyenletes helyzet állt elő, hogy macskailag rútul lemaradtunk. Mindenkit megnyugtatnék, azóta behoztuk.

Az történt ugyanis, hogy a szomszéd Juliska néninek volt egy macskája, aki legjobb tudomásom szerint az utolsó ivaros nőstény Cseren (a többit kinyírta Szilvi kutya, ill. az enyémek ivartalanítva vannak, bár belőlük is volt Szilviáltali haláleset.) Juliska nénivel nagyon jóban vagyunk, meg is beszéltük, hogy majd én megműttetem a macskát, ne legyen szaporulat, etetni nem győzi őket, és különben is. A macska viszont egyrészt megfoghatatlanul vad, másrészt megfoghatatlanul eltűnt még hónapokkal ezelőtt, jó eséllyel átadta magát az enyészetnek, állítólag vacakul nézett már ki. Aztán megint előkerült, még lepukkantabban, ill. most kiderült, hogy megszülte a kölykeit, akik életben vannak, legalábbis míg hagyják őket, merthogy ha előkerülnek, akkor jó falusi mentalitás szerint végük. Nehéz ez ellen hathatósan tenni, az emberek ebben nőttek fel, Juliska néninek tényleg nincs pénze se műtétre (ezt ugye átvállaltam volna), se a macskahad etetésére, a további szaporulatról nem is beszélve… Az adott helyzetben a leglogikusabb tényleg a kölykök eltüntetése. Jelentem, megtettük.

A zsákmány: egy cirmos kiskandúr, ill egy fekete és egy tarka kiscsaj, akik megmentésük körülményeire való tekintettel a Cserép, Pala és Zsindely nevet kapták, hogy ne legyen vita, előkerülési + ABC-sorrendben. Szóba került a Mestergerenda, Stafni és Ácskapocs név is, de ezeket inkább nagyobb kaliberű bontásra tartogatjuk.

Cserép:


Pala:


Zsindely:


A cicák személyiségtesztelési, ill. kajáraszoktatási stádiumban vannak, minimális szemváladékozástól eltekintve egészségesek, kövérek, egy-két hét múlva ivartalanítási kötelezettséggel örökbefogadhatóak; mivel még nagyon pindurkák, garantált, hogy teljesen megszelídülnek és bújós dorombmasina lesz belőlük. Csak azért tűnnek "nagy"-nak, mert Eszter kezében fotóztam őket, majd csinálok saját péklapátos képeket is, egyből összemennek.

Utánaszámoltunk, újállat-ritmusilag az állás 1 kutya, 2 ló, 3 macska. Kezdek komolyan aggódni, hogy jövő héten gazdagabbak leszünk 4 mentett elefánttal.

Mivel kutyából-lóból érkezett mostanában utánpótlás (aktuális állás: 9 kutya, 16 ló, 6 cica), az a szégyenletes helyzet állt elő, hogy macskailag rútul lemaradtunk. Mindenkit megnyugtatnék, azóta behoztuk.

Az történt ugyanis, hogy a szomszéd Juliska néninek volt egy macskája, aki legjobb tudomásom szerint az utolsó ivaros nőstény Cseren (a többit kinyírta Szilvi kutya, ill. az enyémek ivartalanítva vannak, bár belőlük is volt Szilviáltali haláleset.) Juliska nénivel nagyon jóban vagyunk, meg is beszéltük, hogy majd én megműttetem a macskát, ne legyen szaporulat, etetni nem győzi őket, és különben is. A macska viszont egyrészt megfoghatatlanul vad, másrészt megfoghatatlanul eltűnt még hónapokkal ezelőtt, jó eséllyel átadta magát az enyészetnek, állítólag vacakul nézett már ki. Aztán megint előkerült, még lepukkantabban, ill. most kiderült, hogy megszülte a kölykeit, akik életben vannak, legalábbis míg hagyják őket, merthogy ha előkerülnek, akkor jó falusi mentalitás szerint végük. Nehéz ez ellen hathatósan tenni, az emberek ebben nőttek fel, Juliska néninek tényleg nincs pénze se műtétre (ezt ugye átvállaltam volna), se a macskahad etetésére, a további szaporulatról nem is beszélve… Az adott helyzetben a leglogikusabb tényleg a kölykök eltüntetése. Jelentem, megtettük.

Eszter tudta, hogy a régi, üresen álló disznóól padlásán vannak a cicák, de hogy hányan és mennyi idősek, azt nem. Sebaj, mérjük fel a terepet. Terepfelmérés eredménye: a terep kvázi megközelíthetetlen, a tető nagy alapterületű és lapos, nem lehet oldalról normálisan hozzáférni. 2 cicát láttunk áthidalhatatlannak tűnő 2 méteres távolságból, egy cirmos meg egy feketetarka kidugta a fejét kiváncsiskodni, ebből annyi kiderült, hogy elég picik ahhoz, hogy rosszul sikerült elcsípésnél ne rúgják teljesen cafrangosra a kezemet, csak mondjuk félig. Hurrá. De hogy fogjuk meg őket?



Nagyon felkészültem, hosszúujjú póló a szurkáló széna ellen, takarítónénis fejkendő a rámpotyogó ezmegaz plusz pókháló ellen (jótanács: pókiszonyosok ne menjenek szűk padlásra macskát evakuálni), cicakaja, szállítódoboz, kutyafüle – csak éppen lehetetlen volt a macsekok közelébe kerülni, a „padlás” a legmagasabb részen is vagy fél méter magas volt, egyébként meg teletömve régi poros szénával, tehát amellett, hogy nem fértem el, meg is fulladtam.

Oké, elkezdtem alulról elbontani. Többkilónyi száraz dzsuva, törek, döglött pók stb esett a nyakamba, mire kiderült, hogy így sem lesz jó. Közben Eszter szerencsére rövidre zárta a problémát, önhatalmúlag felmászott a tetőre és nekiállt leszedni a cserepeket - tette ezt olyan zseniális érzékkel, hogy a harmadik cserépnél már megtalálta a cicák búvóhelyét.



Erre már muszáj volt felmásznom nekem is (tériszony, tetőléc-elroppanástól való beteges félelem és társai dacára), és együttes erővel szállítókosárba lendítettük a legújabb, és felettébb hangosan tiltakozó miniatűr menhelylakókat, akik a költözéssel párhuzamosan bukták az elvadult-macska karriert, ugyanakkor megúszták a későbbiekben esedékes légpuskás kivégzést. Anyukának meg kell szerezni egy élvefogó csapdát és kipakoltatni a fenébe, nem áll szándékunkban évente kétszer disznóólat bontani.

A zsákmány: egy cirmos kiskandúr, ill egy fekete és egy tarka kiscsaj, akik megmentésük körülményeire való tekintettel a Cserép, Pala és Zsindely nevet kapták, hogy ne legyen vita, előkerülési + ABC-sorrendben. Szóba került a Mestergerenda, Stafni és Ácskapocs név is, de ezeket inkább nagyobb kaliberű bontásra tartogatjuk.

Cserép:


Pala:


Zsindely:


A cicák személyiségtesztelési, ill. kajáraszoktatási stádiumban vannak, minimális szemváladékozástól eltekintve egészségesek, kövérek, egy-két hét múlva ivartalanítási kötelezettséggel örökbefogadhatóak; mivel még nagyon pindurkák, garantált, hogy teljesen megszelídülnek és bújós dorombmasina lesz belőlük. Csak azért tűnnek "nagy"-nak, mert Eszter kezében fotóztam őket, majd csinálok saját péklapátos képeket is, egyből összemennek.

Utánaszámoltunk, újállat-ritmusilag az állás 1 kutya, 2 ló, 3 macska. Kezdek komolyan aggódni, hogy jövő héten gazdagabbak leszünk 4 mentett elefánttal.

Új kutyánk, Motyó lassacskán, de oldódik. Abszolút szobatiszta, egész nap csendesen fekszik a helyén. Eleinte többször azt hittük, súlyos idegrendszeri problémával küzd, Motyó ugyanis nem hajlandó felállni. Vagy az oldalán vonaglik csendes néma-nyögésekkel, miközben a felül lévő hátsó lábával hektikusan rugdos, vagy égnek mereszti a fenekét, miközben a lapockáját a földre fekteti, és ebben a lehetetlen pózban perisztaltikus mozgással próbál helyváltoztatni, mérsékelt sikerrel, miközben kétségbeesett szemeket mereszt a környezetében állóra, legyen az ember vagy gumicsizma. Az első napokban tényleg azt hittük, valami baja van, de azóta rájöttünk: Motyónál ez olyan kiprovokálása a szeretetnek, mint Fejőkénél a hanyattkázás, csak Motyesz variációja sokkal drámaibb és szívfacsaróbb, ugyanakkor az a kellemetlen mellékhatása is adódhat, hogy a jószándékú kutyabarát előbb kap a telefonhoz, hogy állatorvost hívjon, mint a megvakarandó kutyapocakhoz.
Közel egy hetes itt-tartózkodás után Motyó már a szobában is hajlandó felállni, ha arról van szó, hogy magamhoz hívom az íróasztalhoz vagy az ágyhoz. Pisilésügyben még nem sikerült idáig eljutnunk, ha úgy gondolom, hogy ki kéne mennie, hívogatom egy darabig, aztán fél óra múlva megunom, a hónom alá csapom, kiviszem, pisil/kakil, vissza, naponta kétszer. Ehhez az kell, hogy én így gondoljam, ő ugyanis nem gondolja úgy. Ha eszembe jut, hogy esetleg ürítenie kell, jó, ha nem, úgy is jó, nem ürít, majd talán egyszer, később. Nem nagyon merem feszegetni a határokat.
Lassan kezdem kiismerni Motyesz örömködési megnyilvánulásait is. Van ugye a féloldaltdőlt egylábbalrugdosós, ennek legeslegeslegtovábbfejlesztett változata, mikor teljesen hanyattfekszik, görbe mellső lábacskáit önfeledten lebegteti, a hátsókkal pedig elképesztő sebességgel tekeri a fantombiciklit. Van a fenékmeresztős lapockaletevős-kifacsarodós, ezt is tudja tovább cifrázni, a mellső lábaival elkezd hernyóaraszonként előretipegni, miközben a mellkasa a földön van, a feneke pedig az égben. Hátsó lábak fixen maradnak, az elsők feltűnés nélkül haladnak előre, közben a kutya bánatos sóhajtozás közepette valószerűtlenül megnyúlik, és végül megreked a megfeszített fókapozícióban. Ha nagyon-nagyon örül, esetlenül pörög a feneke körül (nem csoda, az a legnehezebb, ergo legstrapásabban mozgatható része), a mozgásformát kis jóindulattal nevezhetjük vágtapiruettnek is, közben néha két lábra emelkedik, és folyamatosan nyomatja a halk Motyó-nyögdécselést. Ha csak szeretgetésre vágyik, odaül a székem mellé, előkapja a hatásvadász szegényárvakutyavagyok-tekintetet (ennek alapján sikerült meghatározni a fajtáját: lelkimanipuli), nyöszörög, sóhajtozik, integet a praclijával (balkezes), esetleg felteszi a mancsait a lábamra, hogy „vegyé’fel”. Ha felveszem, elhelyezkedik és elalszik, ha nem veszem fel, csak megsimogatom, lelkesen mancsol, röfög és bújik, mint egy cica, ha pedig vagyok olyan érzéketlen dög, hogy nem foglalkozom vele, egy ideig játssza a lelkibeteg ebet, majd visszamegy a takarójára, hanyattvágva magát vad biciklizésbe kezd és közben engem néz, hogy ugye észreveszem, milyen zabálnivaló kiskutya pedálozik a szekrény mellett? Nem mindig veszem észre, ilyenkor a zabálnivaló kiskutya hasra- és átfordul megbántott kutyába. Nem akarom megtudni, miket mesélne rólam egy pszichológusnak.
Vasárnap Motyó olyan szinten nekiállt örömködni, hogy még két-három vakkantást is megeresztett – ez volt az a szent pillanat, mikor úgy döntöttem, kilazulását megünneplendő megfürdetem, mert egy lelkibeteg kutyát nem illik benyomni a tus alá, egy vidám, ámde büdöset viszont simán. Motyó repült a zuhanytálcába, én meg örültem, hogy Jucus 6 kilós keveréket hozott, nem 50 kilós komondort. Neostomosan-os egészségügyi öblítéssel kezdtünk, amit levendulás nincstöbbkönnycsepp-sampon követett. Motyó ha nem is boldogan, de kétségkívül hősiesen tűrte a beavatkozást, melynek köszönhetően jelentős mennyiségű gyanús színű trutyi távozott a lefolyóba, végül egy, csak egy szép tiszta kutya maradt. Törölköző, bundamegrázás, hogy jusson a falra is, skera a szobámba, megint törölköző… Aztán kimentem a konyhába. Mikor visszamentem, az addig szigorúan csak a saját takaróján elvackoló kiskutya nagy élvezettel szárítgatta magát a szétrúgott ágyneműmben. Nem hülye, minek vizezze össze a saját cuccát, ha erre a célra az enyém is tökéletesen megfelel?