Ki mit néz ma??

"Egy sikeres művész titkai
Mindenkinek a saját útját kell járnia.

Mi lehet a titka egy magyar színész brit színpadi sikerének? Van-e egyáltalán titok, vagy elég magyarázat lehet a sok évig tartó kemény, kitartó munka?
Magyar Éva táncos, színész, rendező, koreográfus – nehezen besorolható, öntörvényű alkotóművész, aki komoly sikereket ért el Nagy-Britanniában: legutóbb a Royal Shakespeare Company Rómeó és Júlia előadásán Capulet-né szerepét játszotta, óriási sikerrel. Katona Zsuzsanna filmrendező hónapokon keresztül követte kamerájával a művésznőt. A Szarvassá válni című film londoni premierje után beszélgettünk Magyar Évával.

Nagyon kevés ember képes ennyire kíméletlenül kitárulkozni, mint ahogy az ebben a filmben látható. Milyen érzés az embernek saját magát viszontlátni a filmvásznon?

Egy színész arcai
Borzasztó nehéz volt. Most harmadszor nézem meg a filmet mások társaságában, és újra és újra nehéz: kicsit olyan, mintha az ember meztelenre vetkőzne, körbemutatná magát és azt mondaná: tessék, ez vagyok én. Voltak itt a mostani vetítésen barátok, akik régóta ismernek és többen is azt mondták: most olyasmit tudtak meg rólam, amiről sejtelmük sem volt.

Mi is elég régóta ismerjük egymást, és engem is nagyon inspirált ez a film, azért, mert minden kockájából az sugárzik, hogy nagyon keményen dolgozol. A film egy bizonyos pontján azt mondtad: nincs olyan hogy szerencse, keményen kell dolgozni. Szerintem ez a film legfontosabb üzenete, talán azért is, mert ezt ma nagyon kevés ember meri kimondani. Ma az a divat, hogy sokan erőfeszítés nélkül, azonnal akarnak elérni mindent...

Nagyon örülök, hogy ez a mondat belekerült a filmbe, mert nap mint nap találkozom ezzel, főleg amikor hazamegyek Magyarországra. Nem értik az emberek azt, hogy én hogyan élem az életemet, miért vállalom fel azt, hogy a dolgok nehezek, miért vállalom fel, hogy nem keresek sok pénzt, nem vagyok híres. Nagyon nehéz megmagyarázni: az, hogy az ember sokat dolgozik, és valamit elér, az milyen típusú örömmel jár. Azt, hogy ez sokkal erősebb, mélyebb, ösztönösebb öröm, amit csak akkor érzel, amikor valamiért igazából megdolgoztál. És így van, ahogy mondod: nem divat ez manapság, és aztán az emberek csodálkoznak, ha nem okoz nekik annyira nagy örömet, amit elértek. Én ezért tartom fontosnak, hogy beszéljek arról: nincs születés vér és fájdalom nélkül. De ha ott a vér és a fájdalom, akkor születés is van.

Irigyek rád Magyarországon?

Nem mondanám, hogy mindenki: van aki nagyon örül, és van, aki nagyon irigy. Aki örül neki, azzal nagyon szívesen elbeszélgetek, aki irigy, azt meg sajnálom...

Meg szokták kérdezni, hogy mi a titok?

Azt szokták kérdezni, hogy hogy sikerült neked ezt elérni? Akkor azt szoktam mondani, hogy rengeteget kell érte dolgozni. És nem csak úgy, hogy most éppen dolgozom, hanem sok-sok éven keresztül. Gyerekkorom óta tornázom, balettozom. Amikor prózát kezdtem játszani a nyíregyházi vagy a kaposvári színházban, ott is mindig foglalkoztam a mozgással. Lement az előadás és akkor este tízkor felmentem a nézőtéri büfébe és este fél tizenkettőig még táncoltam: ez olyan dolog, amit az ember felépít hosszú éveken keresztül és akkor van ennek látszata.

A filmben az egyik kritikus azt mondta: Te színésznek táncos voltál, táncosnak színész, tehát téged semmilyen kategóriába nem lehet beszuszakolni. Ez szerintem a legnagyobb dicséret, amit mondhatnak.

Ez így van, csakhogy a filmben ez nem dicséret volt, aki mondta, negatív dologként említette, hiszen tíz éven keresztül Magyarországon éppen ezért szorultam ki mindenféle anyagi támogatásból. Épp azért küldtem el a filmrendezőt ehhez a kritikushoz, hogy menjen el valakihez, beszéljen olyan valakivel is, aki negatívan vélekedik rólam, aki nem támogatta soha a projektjeimet. Érdekes, hogy visszanézve ki hogyan látja ezeket a dolgokat. Nagyon egyszerű egy sikeres társulatot tönkretenni: ha nem kapsz pénzt, nem kapsz figyelmet, akkor hiába nyered a külföldi fesztiválokat sorba, mint én, otthon mégsem tudtam, tudtunk előre lépni.

Akkor már nincs is Sámán színház?

Nincsen. Illetve azt mondanám, az egy nagyon szép időszak volt, de nem erőltetném tovább – fogok továbbra is készíteni előadásokat Magyarországon és itt Angliában is, koprodukciót is szeretnék készíteni – de a Sámán színház úgy volt szép, ahogy volt, az most már fel van téve a polcra.

Ezek szerint most kétlaki életet élsz, világpolgár vagy és mindig oda mész, ahová a munka szólít?

Igen ez nagyon jól hangzik, de igazából Magyarország és Anglia, néha Magyarország és Amerika közt zajlik most az életem. Azért vagyok otthon, mert van egy lányom, aki otthon jár gimnáziumba, de valószínű, hogy jövő évtől itt tanul tovább. Akkor itt lesz a bázis, ami meg fogja könnyíteni az életem, mert akkor nem szakad szét a lelkem és a testem két ország között.

Mit tud Anglia, amit Magyarország nem tud?

Egy színész arcai
Érdekes módon sokkal befogadóbbnak és elfogadóbbnak tartom. Azért mondom, hogy érdekes módon, mert Magyarországon nincs olyan sok külföldi, aki kopogtat mindenféle ajtón mint itt, és mégis itt valahogy edzettebbek az emberek. Itt az alapállás: a másik tud valamit, engedjük be és nézzük meg, mit tud. És annak idején, amikor én eljátszottam egy főszerepet az itteni Nemzeti Színházban, akkor teljesen úgy fogadtak, hogy te milyen érdekes színésznő vagy – szóba sem került az, hogy én külföldi vagyok-e vagy angol. Átlépik ezt a dolgot, mert az az érdekes, hogy mit tudsz produkálni. Ez nekem nagyon sokat jelentett, mert Magyarországon ezek a határvonalak teljesen máshol húzódnak.

Hogy kerültél abba a helyzetbe, hogy a főszerep esetében egyáltalán benned gondolkozhattak?

Hát úgy, hogy csináltam mindezt a munkát, a színészetet és a mozgást. A Sámán színházzal mi sokat mentünk külföldre, például a saját pénzünkön mentünk az edinburghi fesztiválra, ahol ötször vagy hatszor voltunk. És utoljára, amikor negyven éves lettem és úgy mentem oda, hogy negyven éves vagyok, most utoljára megyek erre a fesztiválra, pont a Szarvasok Háza előadással, ami fizikailag és lelkileg is nagyon nehéz előadás, akkor látott egy angol rendező, aki azt mondta, hogy szeretne egy darabban dolgozni velem. De ez sem hirtelen történt, jó tíz év kellett hozzá. Ezt a bizonyos darabot aztán egy nagyon kis helyen játszottuk Cornwall-ban két évig, és a harmadik évben a Nemzeti Színház megvette az egész előadást és a Nemzetiben is nagyon sikeres volt. Így kezdődött az, hogy engem elkezdtek ismerni itt Angliában, és rájöttek arra, legalábbis a kritikák ezt írták, hogy én egy olyan színésznő vagyok, aki nagyon erőteljes szenvedélyeket is fel tud mutatni, mint színész, miközben mozogni is tud.

Ez azért nagyon érdekes, mert én mint színházba járó, mindig azt tapasztalom, hogy az angol színészekből épp a szenvedély hiányzik. Nagyon profik, de a hűvös profizmus mindig egy centivel visszafogottabb, mint amit én a színpadon elvárnék vagy látni szeretnék...

Igen, ez egy másik kultúra, mint a miénk, és amit ők szeretnek a kelet-európai kultúrában, ezt az őrületet, ők nem ebben nevelkedtek. Néha úgy érzem, azt hiszik, ők ez nem engedhetik meg maguknak és nem is nagyon tudják előszedni és felmutatni. Talán ezért örülnek neki, ha van egy olyan színésznő, aki ezt valóban meg tudja mutatni. És ez nem csak arról szól, hogy hol nőttem fel, hanem arról is, hogy én ezt mindig is gyakoroltam, hogy nap mint nap meg tudjon jelenni a színpadon, mert akkor van az, hogy ez valóban megfogja a nézőt.

Most hogy visszanézel az életedre: tényleg el kell menni Magyarországról ahhoz, hogy az ember sikeres legyen?

Ez rettenetesen hangzik, és nem is hiszem, hogy ezt kell tenni. Nem is mondanám senkinek, hogy el kell menni. Néha lelkifurdalásom is van, hogy eljövök, és nem ott próbálok valamit csinálni, de ez az én életem. Én megpróbáltam, valamilyen szintre eljutottam, de nem tudtam továbblépni. Nekem a továbblépés az volt, hogy eljövök onnan. De azt gondolom, mindenkinek a saját útját kell járnia, ez a legfontosabb: nem követni embereket, nem másolni dolgokat, hanem megtalálni azt, hogy neked mire van szükséged, és akkor azt csinálni teljes erővel.

Ha visszanézel: ezek nagyon nagy sikerek, keményen megdolgoztál értük. Mire vagy a legbüszkébb?

A lányomra! Mert a lányom csodálatos. Mondta is egyszer az egyik barátom, hogy a legjobb produkciód az a lányod. Sikerült azt az egyensúlyt megteremteni, hogy ő is értékes, kiegyensúlyozott ember lehessen és én is tudjam a munkámat végezni. Így tudok erre a kettőre büszke lenni.

Hol látod magadat öt-tíz év múlva? Hogy szeretnéd alakítani az életedet?

Szeretném azt a fajta munkát áthozni Angliába, amit Magyarországon is végeztem – nemcsak színészként, de koreográfusként is, és megnyitni azokat a kapukat, amelyek adódtak itt az elmúlt években, de nem tudtam velük élni a családi helyzetem miatt. Úgyhogy azt gondolom, itt szeretnék dolgozni – filmen, színházban, rendezőként, koreográfusként, tanárként, mert mindezeket nagyon szeretem és szívesen művelem."