Állattartás, állatgyógyászat

KÉKESI BÉLA

Az állattartás, az állatkereskedelem mindig jelentős szerepet játszott a falu életében. Ennek alapvető tényezője földrajzi fekvése, mely összeköti a fővárost a Kiskunsággal. De a község vízfutotta rétjein, legelőin is minden korban gulyák, nyájak legeltek. Így az alsónémediek szakértelme az állattartásban messze földön ismertté vált. Paraszt állatkereskedőit szívesen látták az innen délre elterülő falvak, városok gazdái, a puszták pásztorai, állataikat keresték a pesti és más vásárokon. így évszázadok alatt kifejlődött szakértelemhez kapcsolódott az a szorgalom, ami a falu lakóit a múltban és a jelenben egyaránt jellemezte. Ugyanakkor ragaszkodtak az össihez (ősihez), de csak olyan mértékben, mely a racionális ismeretekkel összekapcsolható volt.

Könyvünk történeti fejezetében az olvasó megtalálja az egyes korszakok állattartására vonatkozó adatokat, melyből kiderül, hogy az állattartásnak minden korszakban kiemelkedő szerep jutott Alsónémedi gazdasági életében, ezért itt elegendőnek látszik, ha a múlt század végétől sorolok fel néhány számadatot.

A XIX. század végén 1144 szarvasmarhát írtak össze. Ezek közül 418 magyar szürke fajta, pirostarka 368, borzderes 131, riska 33, egyéb színes fajta 194. 1 Ezek az adatok is mutatják, hogy a régebben általános magyar szürke szarvasmarha visszaszorulása már jelentős mértékben előrehaladt. Elsősorban az ökrök kerültek ki közülük. A tej jelentősége egyre inkább növekedett, amikor 1884-ben Tejgazdasági Felügyelőséget szerveznek és Budapesten Központi Tejcsarnokot hoznak létre a pirostarka pedig jobb tejelőnek bizonyult. 2 Ettől kezdve az alsónémediek nemcsak a milimároknak (pesti tejkereskedő asszonyok), hanem a csarnoknak is adtak el tejet. Az 1936. évi összeírás 1346 szarvasmarhát említ, melyből 1107 a fejős. Ebben az időben 870 kat. h. a legelő a határban, a rét pedig 2720 kat. h. ez 1947-ben már csak 220, illetve 269 kat. h.

A lóállomány a XVIII. században 100 és 316 között állandóan növekedett, 1897- ben 657, 1936-ban 916, míg napjainkban 600 alá süllyedt. A lóállomány változása egyben azt is mutatja, hogy a fővárosi piac megközelítése lovas szekérrel volt lehetséges.

A sertések létszáma a múlt század végén csak 818, 1936-ban 3247-et írtak össze. Napjainkban is e körül mozog. A baromfi létszámot a múlt század végén jegyezték fel először: 6494, ami 1936-ig 8942-re szaporodott, jelenleg a 30 000-et is eléri.

Állattartás

Legelő, legeltetés

Arra már nem emlékeznek, hogy a gulyák, nyájak az egész évet kinn töltötték a legelőn, erre csak a szűkszavú feljegyzésekből lehet következtetni.

A kinnháló gulyát az ócsai Kiskőrösi-járásra verték ki, a kijáró gulya pedig a faluhoz közelebb eső legelőket járta. De távolabbi legelőkön is legeltek az alsónémedi marhák, így a bugyi határban, és bérelték a ráckevei, ványi és deszkás-ürbei legelőket is, míg Kunszentmiklós határában a Peszéri-járáson járt a gulyájuk. Ezért számos olyan vonás fedezhető fel az alsónémedi jószágtartásban, mely megegyezik a kiskunságival. Ezek a vonások az alsónémedi állatkereskedők révén is szaporodtak, akik leginkább a kiskun pusztákat keresték fel és szoros kapcsolatot tartottak az ottani pásztorokkal.

A község határán belül levő legelők három részre oszlottak. Az urasági a Haraszti út két oldalán terült el, tehén- és borjújárásra oszlott. Míg a tagosoké a Bugyi út északi felén a falu utolsó házáig tartott, a közösöké az úttól délre az ócsai határig terjedt. E két utóbbi eredete egészen a jobbágykorig nyúlik vissza, amikor a legelőkön a telkes gazdák és a zsellérek osztozkodtak (1. fentebb). Az előbbiek befolyásukat felhasználva a tagosításkor a jobb legelőt kapták meg, míg az utóbbiaknak a gyengébbel kellett megelégedniök. A tagos és a közös elnevezés a határrésznevekből napiainkig kiolvasható, így ismer¬nek Tagos páskomot, Tagos és Közös Falurétet, Tagos és Közös legelőt. Mindkettőért az elöljáróság fűbért szedett, de ennek megállapításakor beszámították, hogy kinek hány része van a legelőben.

A tagos és közös legelőket a tehenek és a sertések járták. A kihajtás első napjaiban az állattulajdonos tartozott azt a többihez kiterelni, este pedig addig várni, amíg végleg meg nem szokott. A borjas tehén sok esetben délben is hazajárt, ilyenkor abrakot is kapott. A legelő jószág este csak kevés csalamádét vagy abrakot kapott. Az előrehaladott vemhes kocát nyolcas liszttel erősítették. A tagos és nem tagos (közös) legelők szétválasztása 1937. július 4-én szűnt meg, amit Némethy Zoltán mérnökkel kötött szerződése bizonyít.3

Szerződés

Melyet egyrészről az alsónémedi Tagos és nem tagos gazdáknak nevében és megbízásából kiküldött bizottság tagjai, név szerint: Takács Gábor községi bíró, mint elnök J. Nagy István, K. Kiss Ferencz, Bálint István, B. Juhász István, L. Nagy János, Horváth Géza bizottsági tagok és Surányi Sándor és Kerekes Menyhért gazdasági pénzkezelők, mint megbízók, másrészről Német Zoltán oki. mérnök, mint megbízott a mai napon az alábbi feltételek mellett kötöttek:

Alsónémedi volt úrbéres tagos és nem tagos birtokosságnak osztatlan tulajdonát képező közös legelőjének felosztását, amely az alsónémedi 940 és 941 sz. tkvi. betétben van felvéve, a M. Kir. Földmívelésügyi Miniszter Ur. 19.263/1936 szám alatt engedélyezte és a pestvidéki kir. Törvényszék P. I. 5569/1-1937 sz. alatt a felosztási eljárást folyamatba tette.

1. kép. Marhalevél 1890-ból

A továbbiakban megbízták a mérnököt, hogy 800 parcellát mérjen ki. Az érdekelt tulajdonosok úgy döntöttek, hogy ezek tulajdonjogát sorsolás útján döntik el. A Közös Legelő egyénenkénti felosztását 1941-ben a törvényszék is jóváhagyta.

A felszabadulás után a Legelőtársulattól a Legeltetési Bizottság vette át az ügyek intézését. A közös és tagos legelőket már nem különböztették meg. A volt urasági legelő a növendékeké lett. 1965-től a szakszövetkezet a legelők gazdája, mint a Legeltetési Bizottság jogutódja.

A legelők rendjére a pusztabíró ügyelt és azt a pásztorokkal tartatta fenn. Elsősorban magára a legelő állapotára kellett vigyázni, ezért már kora tavasszal gyomtalanítottak. Az ott maradt gazt lekaszálták és elégették. Ezután megfogasolták, sőt az utóbbi időben műtrágyázták és tárcsázták is.

A kutakat is többnyire tavasszal hozták rendbe jói kihúzták, klórmésszel fertőtlenítették. A faláról a mohát lekaparták. Ugyanekkor a pocsolyákat, kopolyákat megszüntették, hogy egészséges vízből igyék a jószág. Ha a kutakban kevés víz mutatkozott, akkor a kútásókkal tisztíttatták vagy lejjebb ásatták. Általában ásott kutak voltak a némedi legelőkön, melyeket téglával, de még inkább természetes kővel, természetkővel (a mészkő helyi neve) raktak ki. A püspökiben három méter átmérőjű kút volt. A kutakat korláttal kerítették, ritkábban fa kávával vették körül vagy fedett kutat készítettek. Az utóbbiak a legnagyobb átmérőjűek. Szájukra keresztbe négy gerendát raktak és a gerendák által körülvett középső négyszögre helyezték a kávát, de ez sokszor el is maradt. A gerendák közeit a belső négyzet kivételével bedeszkázták. Erre állt rá a gulyásbojtár és egy-egy itatásra 3-400 veder vizet húzott a vályuba. A vödör fából készült.

2. kép. Községi bika 1935 körül

Az itatásra többször, de leginkább a delelés előtt került sor. A fából készült vályu lábakon állott, ezt a két háború között a beton változat követte. Hosszuk 4-10 m között változott és két részből álltak. A kúthoz közelebb egy kisebb magasabb részből egy lyukon át folyt az alacsonyabban elhelyezett hosszabba a víz.

A szarvasmarha kihajlása, akárcsak a Kiskunságban Szent György-napkor (április 24), vagy akörül történt. Ettől csak akkor tértek el, ha a legelő előbb érett jószág alá vagy elnyúlt a tél és később serkent a mező. Az előbbi esetben korábban, az utóbbiban későbben szabadult a gazda a jószág gondjától. Ha a mező engedte, akkor idejében kihajtottak, mert később az iglice szára megbarnult és élvezhetetlenné vált. Míg a zöld iglicét lelegeli a jószág.

A beszorulás Szent Mihály-napján (szeptember 29.) történt meg legkorábban, de ha az idő engedte, akkor a kinnháló november 1-ig is kinnmaradt, régebben még a hó leesését is megvárta. A kijáró csorda általában hamarabb beszorult és későbben ment ki.

A szarvas jószágot reggel elengedték és csak arra vigyázott a gulyás, hogy egy szakaszban legeljen, majd időről időre megcsapatták a jószágot vagyis a pásztor a kutyával elébe állott, ha úgy látta, hogy nem legelte le teljesen a füvet. A fű mennyisége és minősége változott aszerint, hogy hátakon vagy a gazdagabb ereken termett. Megcsapták a jószágot akkor is, amikor megfordították, a delelőre, a kúthoz terelték.

A birkát, sertést nem legeltették a marhajáráson, mert a szarvasmarha nem evett ezek után. A libákat megtűrték a legelő szélében, de azok sem piszkíthatták a marhajárást.

A sertések külön legelőn, leginkább a turjánba és az erdőbe jártak. Az emlékezet máig megőrizte Szőgyi öreg kanász alakját, aki nevén szólította a kanokat és azok szelíden odajöttek hozzá. Azt is tudta, hogy melyik koca fiadzik a vetésbe és arra különösen vigyázott. Egyébként a disznónyáj szétterülve szabadon legelt.

A juhokat a ványi legelőn tartották, de legeltették az útszéleket, különösen pedig a tarlókat. Így hasznosították azokat a növényeket és terményeket, melyek más állat takarmányozására nem voltak alkalmasak és úgyis tönkrementek volna a tarlón.

A pásztorok

Alsónémediben egykor valóságos pásztor-dinasztiák éltek. Így a Kovács család egészen az ükapáig tudja visszavezetni a gulyás foglalkozást. Sokan bujtárkodtak közülük a kiskunsági legelőkön, Ürbő- és Apaj-pusztán. Ma is található olyan egykori kupec, aki az apaji legelőn ette a bujtárok kenyerét, tanulta az öregektől a mesterséget. Mindez magyarázza, hogy az alsónémedi állattartás eszközkészlete, munkamódszere és műszókincse sok egyezést mutat a Kiskunság északi részével. 4

A gulya, nyáj nagyságának megfelelően a számadó mellett egy-két bojtár is dolgozott, akiket a számadó fogadott fel. Az ilyen jellegű emlékek azonban már elenyészőben vannak.

Az azonban kétségtelen, hogy a kinnháló (tehát kora tavasztól késő őszig hazahajtás nélkül kinn legeltető) gulyásnak nagyobb volt a becsülete, mint a mindennap hazahajtó tehén csordásnak. A kinnháló gulyása sajátot is tarthatott, sőt fejőre fogadhatott az urasági gulyába olyan falusi teheneket, melyek nem adtak annyi tejet, amennyiért érdemes lett volna naponta hazahajtani. Ez a gulyás külön hasznát is gyarapította.

A pásztorokat ősszel szerződtették. Azok a gazdák választották őket, akik legeltetési joggal rendelkeztek. Ez rendszerint Dömötör napján (október 26) vagy a környező napokon esett meg és az újonnan megválasztott pásztor állta az áldomást.

A pásztorok bére az első háború előtt egy köpőce rozs és 15-20 krajcár volt. A hivatalos köpőcét, melyet fenekén a község pecsétje hitelesített, kétfélét is használtak. A nagyobb a véka negyedrésze (kb. 8 liter), a kisebb ennek fele, vagyis a véka nyolcadrésze (kb. 4 liter). A gulyásnak a naggyal, a kanásznak a kicsivel mértek, éppen úgy, mint a mezőőrnek. Arra is emlékeznek, hogy a rádai gulyás régen minden héten kapott sonkát, oldalast vagy kolbászt, lebbencset, és egy nagy kenyeret. Mindezt a soros elöljáró vasárnap vitette ki neki és egyben ellenőrizte a gulya állapotát. Ennek 2-300 ökör volt a kezén és 3-4 bojtár segítette munkáját. A kisbojtár az avatásig csak a többiek mögött ehetett, vagy ha hagytak neki a bográcsban, az ételt úgy vetették neki.

A pásztor ember úgy aludt, mint a nyúl, rátette a fejét egy hantra és úgy szundított. A gulyát egy öreg ökör vezette egy, sokszor 40-50 literes, kolomppal a nyakán. Ebben néha nem is egy, hanem két ütő járt. A vezető ökör a gulya elé feküdt le, nem engedte, hogy a többiek elébe menjenek. A hosszú éjszakákon a bojtár is pihenhetett a subára ledőlve, de mélyen nem alhatott. Volt olyan, aki fejét egylábú fejőszékre tette. Ha az álmosságtól megbukott a feje és nem ült fel elég gyorsan, a szék úgy megütötte, hogy azon az éjszakán aligha tudott aludni.

A pásztor jobb keze, leghűségesebb segítője a kutya. Segít a hajtásban, megérzi a veszélyt, jelzi az időt és társa a hosszú éjszakákban. A kutya azt ette, amit a pásztor. „Többet ér egy jó kutya, mint tíz bujtár" - mondják még manapság is a visszaemlékezők. A puli hajt, ha kell elállja a jószág útját vagy oldalaz. A pásztor fejével irányítja és a jó kutya pontosan tudja mit kell tennie. A fej intéséből tudja, hogy az elejére vagy az oldalára kell mennie a nyájnak. De szóval is bíztatják: told vissza, eredj a hátuljára, hagyd abba, gyere ide kiskutyám adják meg a feladatot, illetve annak befejezését.

. A kutya legel, ha szelet vár vagy beteg. Bújik vagy gyűrűbe fekszik, ha hideg jön vagy időt (vihart) érez. Szűköl, ha veszély közeleg és arra felé vakkant, ahonnan az közeledik. Ha becsukja a szemét, még nem jelenti, hogy alszik, mert a legkisebb neszre talpon van és jelez. A kutya elszégyelli magát, ha merően a szemébe néznek, ezért nem arra néz, akire figyel, hanem mereven egy másik irányba, de figyelme azon van, aki számára gyanús és annak mozdulására morog. Lebecsülés, ha segget fordít valaki vagy valami felé, és kaparja a földet. Mikor lehasal nagyon feszülten figyel, valamire készül (pl. harapni akar). A kutya idősödvén bölcsebb lesz, ésszel végzi munkáját, úgy hogy'minél kevesebbet kelljen mozogni. A jó kutya csak csípi a jószágot, de sebet nem ejt rajta.

Az emlékezet úgy tartja, hogy a pásztorok sem idegenkedtek más jószágának megszerzésétől. Ha a gulyás vissza akarta szerezni szarvasmarháját a másik gulyástól, aki elkötötte tőle, akkor föjhőzni mentek. Az állatok visszaszerzésének ez a módja onnan kapta nevét, hogy rendszerint borús, zivataros időben végezték. Ha a látóhatáron este sötét felhők jelentek meg a főszámadó néhány bujtárt vett maga mellé. Ilyenkor jól betanított, lehetőleg sötét színű vagy éppen fekete lóra ültek. A főszámadó kutyáját szíjra fogta és nyergéhez kötötte, megelőzte a többieket vagy ötszáz méterrel. Amikor legjobban zörgött, csattogott, villámlott, akkor közelítette meg az idegen gulyát. Ha nem vették észre, akkor elengedte a jól betanított kutyát és az 6—8 marhát kiszakított. Ezt most már valamennyien közrevettékés kerülő úton hazaterelték. A billyogokat eltüntették és a szerzett jószágot belekeverték a gulyába.