Hagyományőrzés, népi szokások, ill. programok

Hashajtásra keserűsót használtak, de lassan öntötték be, mert a ló könnyen félrenyelhetett. Máskor kötőfékkel felkötötték a ló fejét az istálló gerendájához és így töltötték bele a szert. A szer 3 deci vörösbor, 5 gerezd fokhagyma girizd, egy fél vörös­ hagyma, 10 szem bors megdarálva és egy bicskahegynyi erős paprika.

A szarvasmarha és a juh szintén bezabálhat, de felfúvódik akkor is, ha széllel szemben legel, mert ilyenkor sok levegőt nyel. Petrával, aludttejjel, tejjel, esenccel, szódabikar­ bónával, genciána "gyökérrel kezelték. Ha olyan lett mint a dob, akkor bicskával fölszúrták, és náddarabot tettek a sebbe. A marha hasrágásánál a ló gyógyításánál leírt szereket alkalmaztak. Birkából gumicsővel, slaggal leengedték a levegőt, vagy dombra hajtották.

Az állat belinek betegsége a szorulás meg a hasmenés. Szoruláskor keserűsót adtak, megkrisztérozták. Hasmenés elállítására vörösbort, vadgesztenyeport, kamillát adtak. Igen jónak mondták a vérfű főzetét (Sanguisorba officinalis). De használ a száraz búzakorpa is, ha nem kap vizet az állat.

A felsorolt kezelések jó része használt, de sokszor magától meggyógyult volna az állat. Az állat ha megrázza magát, vagy ha megindult a szél, az a javulás jele.

A marha, ha bezabál vagy beteg, eláll a kérője, nem kérődzik (ruminatio). A kérődzés megindítására használtak: feketekávé zaccot, genciána gyökeret, szódabikarbónát, felszaggactak a bőrt a hátán, záptojást ütöttek a szájába. Megkérődzik a marha akkor is, ha ecetet öntenek bele, vagy rézelejit kevés kékkővel (cuprum sulfuricus crystallisatum). Sok gálictói, kékkőtől hány is a marha. A savanyú vörösbort szintén jó szerként említették, úgyszintén a befőzött paradicsomot is. A bezabált sertésnek egy kávéskanál keserűsót vagy károlysót adtak a moslékba. Uborkalé (ecetes lé), befőzött paradicsom, rántott leves sok köménymaggal szerepel a gyógyszerek között. De adnak neki csalándot is (Lamium galeobdolon). Szorulásos (obstipatio) sertések vörösparét, fosóparét (Atriplex hortensis, Atriplex tatarica, Atriplex rosea) kaptak, a zöld általában meghajtja az állatot. Hashajtó hatású a répalevél (Beta vulgaris variatio crassa) és a mácsonya is (Dipsacus laciniatus)

Az állatok máj megbetegedései nem szerepelnek a népi gyógyászatban, kivéve a májmételyt. A mételős marhát (Faciola hepatica) régen terpentinnel kezelték.

A gyomor és bél élősködői közül azokat ismerték, amelyek kiürültek a külvilágra. Így a rozsférget (Gasterophilosis (myiasis) ventriculi = rozsférgesség) pörkölt rozzsal kezelték; a végbélbe fokhagymás beöntést adtak. 15 A sertés orsóférgességét (adcaridiasis) naponta 4-5 girizd fokhagymával gyógyították, ennek is adtak pörkölt rozsot, vagy tökmagot. A juhok bélférgeit gálicozással, terpentinnel (oleum therebinthinae), dohánylével kezelték

A hólyagférgességet (ecchinococosis hepatis, e. pulmonum, E. cerebri) a májban, tüdőben és agyvelőben ismerik. Míg az első kettő a sertésben fordul elő, és azt mondják, hogy köves a mája vagy a tüdeje, az utóbbi a juhok megbetegedése. A juhok kergeséget kapnak tőle, és ha úgy nő a féreg, hogy a koponya felpuhul, a juhászok kivágják (Coenurisis). A szarvasmarhánál nem ismernek egyetlen olyan élősködőt sem, amely a bélben él. A mételős legelő az, ahol pocsolya fordul elő, ilyen volt Alsónémedin a közös és a tagos legelő egy része, meg a ványi gulya legelője. Mivel tudták, hogy a vizes területnek szerepe van a mételykor (fasciolosis) előidézésében, kerülték a lápos helyeket.

Ha a lovak „hegyesfarkú gilisztája hugyozik," akkor a ló végbele körül fehér csurgás van Vöröshagymát és fokhagymát etettek vele (Oxyurosis). A húgyszervek betegségeit tételezték fel minden kólikás állat esetében, mert elállt a vizelete. Igen ritkán valóban kőkólika volt, vagyis húgykő zárta el a herélt, vagy bika, illetve ártány sertés húgycsövét. A betegség főleg hím állatokon került megállapításra, mivel a húgycső hosszú és a kő fennakad. Gyógykezelés nem alakult ki. Ha levágták, tudták, hogy kan szagú az állat húsa.

Idegrendszeri betegségek közül érintettük a juhok kergekórját, a butacsirát. A ló lába, arca, vagy a tehén hátulja megbénulhat. A ló húzástól bénul meg. A tehén tejbé­ nulást kaphat ellés után (ellési bénulás, paralysis puerperalis). Melegvizes borogatást tettek a fejre, vagy meleg korpát, a tőgyre hidegvizes borogatást. Ilyenkor elszíjja a tőgy az agyról a vért. A tőgyet felpumpálták biciklipumpával. Csak a jó tehén kapta meg, ha erősen abrakolták. Ha a kocának a farára vágtak, akkor megbénulhatott a fara. Különösen ha leszopták a malacok. Ilyenkor olyan a dereka mint a kígyóé. Ha jól etetik, akkor ismét feláll. A bénulásokat általában rézelejével kenték. Kámforos zsírt is használtak a bénult rész megkenésére. A kámfort a rézelejébe is (pálinkafőzésnél a kozmaolajokat tartalmazó első párlat) tették, és ezzel dörzsölték be a beteg részeket.

A kanca sárlik, a tehén folyat, a koca búgik, a juh berreg. A kancát fedeztetik, a tehenet befolyatják, a kocát bebúgatják, a juhot űzetik. Ezek az ivarzás (oestrus) és a termékenyítés (fetáció) helyben szokásos elnevezései. A hím lemag-zott, a nőstény, ha fedeztetés után kierőködte, kidobta a magot, akkor nem lesz hasas. Az üsző, ha kivérzik folyatás után, akkor nem fogott. A tehén tisztítja a borjút a hasasság 3., 4., 6., 7. hónapjában. Ez sárgás kifolyás a párából.

A hasasság (graviditás) abból látható, hogy az állat nem folyat vissza. A koca nem búgik vissza. A rövidebb kifejezés erre, hogy visszafordul, újra folyat. A hasas állat elvetél, ha az orrát megszorítják a marhánál, vagy a koca orrára rávágnak, vagy a lovat nehéz teherben hajtják, ezért ezeket kerülik. Kerülik a túl hideg víznek, vagy meleg mosléknak az itatását. Ha megbetegszik az állat, akkor könnyen elvetél. De akkor is eldobja a borjút, malacot, csikót, ha megütik a hasát. Így a vemhes állat fokozott gondozást és óvatosságot kíván. Ha megijesztik a vemhes állatot, akkor is elvetélhet, ezért nem szabad kutyáztatni, rávágni, ijeszteni bármilyen módon. A tömeges vetéléseknél sem kerestek fertőző eredetet. Kedveztek a vemhes állatnak a takarmányozásban is. A kancát különösen, ha előrehaladottan hasas volt, csak könnyű munkában használhatták. Azért nem szerettek Alsónémedin kanca lovat tartani, mert ha hasas, nehéz munkát nem végezhettek vele.

A ló és a tehén ellik, mert egyet hoz általában a világra. A koca fial, a kutya kölkezik (ivarzáskor koslat). Figyelik, hogy mikor jár le az állat ideje. A tehénnek a 9. hónap végén, de sokszor ráhúz 10-18 napot. A koca 3 hó, 3 hét 3 napkor fial.

A jószág készülődik az ellésre, a ló, tehén topog, fekszikkel. A koca almoz magának. A gazda is vastagon bealmoz. Az ellésnél a gazda segít a jószágnak, amikor adja az erőt. Kisebb rendellenességet, főleg a tehénkereskedők meg is szüntetnek. Akadt, aki még a borjútartó csavarodását, vagy ha kijött a borjútartója, azt is megszüntette, visszarakta. Visszarakás előtt leszedte a poklát (magzatburok, secundarium, mása), majd mákkal beszórta a lemosott méhet.

Az ellés azzal kezdődik, hogy elmegy a fejevize. Majd kijön a két első láb. Ha farral ellik a tehén, akkor azt súlyosabbnak tartják. A vízhólyag, amiben a fejevize van vagy magától elfakad, vagy a segédkező elfakajtja. A lábakra kötelet, rendszerint az eke hajtószárát kötnek, ha kéri az állat az erőt, segítenek. Igyekeznek gyorsan a világra segíteni a borjút még erőszakkal is, így sokszor túl nagy erővel húzzák és megszakítják az állatot.

A poklát, mását, eldobja a tehén gyorsan, ha langyos sós moslékkal itatják elles után Ha nem dobta el, el kell venni. A hozzáértő elvette, lefejtette, majd szénport (carbo medicinális) tett a borjútartóba.

Szülészeti beavatkozás előtt mindig gondosan kezet mostak szappannal és levágták a körmöt A köröm okozta sérülést veszélyesnek tartották. Ha az elletésnél a beavatkozás tisztátalanul történik, úgy az állat promtot kapott. A promt, amin méhgyulladást (metritis) értettek, igen gyorsan elviszi az állatot. Magzatburok elvétel, méhgyulladás, méhelőesés után az állatot irigálták hipermangános (Kaliumpermanganicum) vízzel vagy kamillával.

A méhgyulladásos állat igen erőlködik, és az istálló már messziről szaglik (metritis purulenta) Irigáltak ilyenkor is, néha maga a bevitt folyadék okozott méhelváltozást. Idős teheneknek lejárhat a méhruzsája (prolapsus vaginaé, colpoptosis). Ilyen állat is könnyen kap promtot és elpusztul. Védekezés az volt, hogy a tehén farát magasra állították, fölpockolták. Kupecek súlyos hibának tartották. Az ilyen tehén ellésénél mindig szakember volt, azaz gyakorlott kereskedőt kértek meg az ellés levezetésére.

Az újszülött borjú ködökzsinórját (funuculus umbilicalis) zsíros zsákvarró cérnával elkötötték. A száját kézzel a pacsaságtól kitisztították. Szőrét korpával hintették be, hogy az anyja szívesebben nyalja le, és így száradjon fel. A malacokat kosárba elszedték a koca alól és rongyok között felszárították, ezután helyezték vissza az anyja alá. Borjút a gazdája az ujjának segítségével tanította inni.

Az állatok ivartalanítása

Herélést (castratio) és a miskárolást (ovariectomia) közös névvel nevezték így. Heréltek lovat, bikát, kan sertést, juhot, kappanoltak kakast. Miskárolni csak a koca süldőt, vagy a niusCia anyakocát szokták.

A miskárolást a század elején a morvák végezték. Két ember járt, az egyik fogta, a másik vágta, varrta. Csak anyakocát szoktak miskárolni a morvák. Az utcákat járták és kiabálták herélni-miskárolni.

A csikóheréléshez a kovácsok értettek. A múlt század végéről emlékeztek a ma élők apái, hogy soroksári kovács értett hozzá legjobban. Cserép-csíkot használt. Ez két vékony, de erős fadarab volt, olyan arasznyi, és vastag házicérnával kötötték össze a két végét az éren. 3-4 nap múlva leesett. A szalmakazal mellé döntöttek, a lónak mind a négy lábára tettek szíjat vaskarikával, és ezeket láncos kötéllel húzták össze, majd a láncszemeket összelakatolták. A lóherélést különleges tudománynak tartották.

A bikát szintén kovácsok herélték, de falusi ember is vállalkozott kisebbek herélésére. Állva herélték, úgy, hogy a farkát a csánk előtt kifelé húzták, az állatot rúddal a falhoz szorították.

A sertések herélését többen végezték a faluból. Bicskával, úgy herélték, hogy a négy lábát összefogták. Az elsőt a hátsóval össze is kötötték zsineggel, vályúba, gödörbe, vagy teknőbe fektették. A herét (testis) a zsinórral (plexus pampiniformis és a funiculus spermaticus, erek és az ondózsinór) kihúzták, így néha elvérzéssel járt, belsővérzést kapott. A sebet fahamuval, sós zsírral kezelték, némelyik herélő beleköpött, és a talpát végighúzta a seben. Közben mondta, hogy két mázsás legyen. Vizestökűnek nevezték a sérves (hernia) malacot. Ezt bevarrták fekete cérnával. A herélő a herélés után a csekit (pre putium vagy vaszora sertésnél) kihúzta, úgy is mondják megvizeltette, a vaszorából a pangó vizeletet két ujja között kiszorította. A sertés elengedésekor a farkánál fogva megemelték a hátulját, hogy a bele a helyire menjen a háton fektetés után. Ilyenkor is farral rakták az ólba és nem köszönték meg, hogy szerencse legyen hozzá.

Kappanolás asszonyok munkája. A kakast hátára fektették és középen a végbele (kloaka) alatt vágták fel, mutató ujjával kikanalazta a heréket, hamuval szórta be a hasát, a belek közé is hamu ment, majd házicérnával (kenderből készült) bevarrták.

Juhot a juhászok heréltek foggal.

A kutyát is a malacherélők herélték. A fejét az ajtóba szorították, a farkát húzta a gazdája és közben kiherélték. A herélt kutya ellustult, elhízott, de igen mérges volt. Nem vette be még a szomszédot sem. A kutyát meg is verették a szomszéddal, meg idegennel, hogy mérges legyen.

Sertésnél, kocáknál a búgást úgy akadályozták, hogy búgáskor sörétet tettek az állat méhébe. Általános vélemény volt, hogy a gyorsan hízó állat elhízza a búgóját.

A kotlós tyúkot, ha nem akarták elültetni, akkor hideg vízbe mártották, hogy a kotlást elhagyja.

A herélés nem sikerült, ha az állat hím módjára viselkedett, ilyenkor az a vélemény, nála maradt valami az érből.

A mai állatorvostudomány egyik nagy fejezetét alkotja a mozgatószervek megbetegedése. 16 A népi gyógyászat a végtagok megbetegedéseinek és hibáinak ad bő teret ismereteiben. A mozgáshibák az állat értékét jelentősen rontják és így adás-vételnél különleges elbírálásban van részük. A szép járás a lónál elengedhetetlen követelmény, hiszen a munkavégzés mellett a gazdának nem mindegy, hogy milyen állatot hajt. Szép lovat hajtani, annak tulajdonosának lenni ma is rang. A sánta ló mindenkinek biccent, köszön, kíméli a lábat.

A sántaság a lábvég megbetegedésénél a patán úgy keletkezhet, ha a kovács menyilalta (a patkószeget az elevenbe verte). Szögbe lépett a ló, ha az úton szög szúródott a patába, különösen a békába megy bele könnyen, mert ez puhább. Mind a két esetben kiégették a helyét és beöntötték rézgálicos pálinkával, vagy később jódtinktúrával. A patkolás általános neve a vasalás, ha mind a négy lábát megpatkolják, akkor a gazda körülvasaltatta a lovat.

Nyomást kapott az a ló, amelyiknek megnyomta a kő vagy a kavics a talpát. Ilyenkor elválik a köröm (pata) és egy fél év múlva likas lesz ott, ahol a nyomás volt. Elrohad a békája a lónak, ha sokat áll vízben (necrosis furcae). Zsíros kalap égetett porát, vagy csizmatalp hamuját belehintve beszárad, mások a kékkőre esküdtek, mint biztos orvosságra. A csűd általában könnyen meghúzódik, megrándul. Ezt vizelettel, ecettel, ecetes agyaggal borogatják, ha régebbi, akkor dunsztba rakják (vastagon bekötik). Használatosak még a kámforszesz, a kámforos rézeleje, a kámforos zsír is.

A meghúzatott lábú lovon pók és kapta keletkezhet. Az előbbi lágy, vagy vizes pók lehet. Lágy pók az ízesülés környékén jön létre, a vizespók az ízületben. Utóbbit ha megnyomják, átmegy a túlsó oldalra. A kapta kemény mint a csont és le van nőve. Húzatástól kapja a ló, hogy kakaslépése lesz, ilyenkor a hátsó lábait úgy emeli, mintha valamit át akarna lépni. Ennél rosszabb a csöbörbehágó, mert ez még magasabbra emeli a lábát

Bokázik az a ló, amelyik kiveri a másik lába bokáját. Bőrvédőt tesznek rája. Ugrik a lába annak a lónak, amelyiknek az ízületét meghúzatták, erőltették. Ha kölcsön adják a lovat, rendszerint akkor van baj.

A szarvasmarha lábvég megbetegedéseinek száma kevesebb. Ennek kipálik az ujja között, vagy a nádtorzsok fölszúrja. Régen vasalták a jármos ökröket, ha igen kopott a körme. Juhoknál büdös és bunkós sántát különböztetnek meg. Büdös sánta a pálott sántából lesz. Az ujja között a pálott-sánta bőre elfehéredik. Ha büdös, akkor büdös sánta, a bunkós sántának bedagad a bokája és gennyes lesz, jön belőle a pacsaság. A kezelés kékkő, kékköves zsír, kreolin. Ezek a betegségek egymásból keletkezhetnek.

A sánta állat egyik lábára biccent, a másikra sántít. Arra biccent, amelyik nem fáj, ezt gyorsan lerakja a földre. A fájós lábát vagy húzza, vagy nem lép rá. Tehát megkülönböztetik a sántaság két típusát az előreviteli és a megterhelési típusú sántaságot. Megmacskásodik a lába annak az állatnak, amelyik sokat áll az istállóban, ilyennek mint a dió, úgy ropog a lába, ha arréb hajtják

Az emésztőszervek Vizsgálati módszereire kitértünk a fejezet elején. Az étvágytalan állat beteg Ha egyszer nem eszik, akkor lehet, hogy bezabált, ezért koplaltatni kell. Az étvágycsökkenes (anorexia) lehet szokatlan takarmánytól, de attól is, hogy valami bujkál az állatban. Ma általában a lappangó betegségre értik, de néha azt is mondják, hogy a nyavaja bujkál. A bezabált állatnak sült a ganéja, meg ásítozik. A ló nyújtózkodni is szokott, meg fintorog a pofájával (felső ajkát kifordítja).

Idegen anyagokat felszed az állat ha veszett, vagy ha hiánya van. Legtöbbször a só hiányzik a marhának, ilyenkor megeszi a sapkát, leenné a ruhát az emberről, nyalja a falat. A ló akkor is nyalja a falat, ha fáj vagy ég a gyomra. A marha nyelvibe kukacok nőnek, ezeket meg kell sózni, hogy lekopjanak, akkor nem nyaldos (természetellenes étvágy: parorexia). A szomjúság a kákabélűnél jelentkezik, ilyenkor vég nélkül inna az állat (polydipsia). Lázas állat is kívánja a vizet, a pocsolyából, meg a vizeletéből iszik. A szomjúságérzet csökkenését (adipsia) csak a lónál figyelik, indoklás nélkül hibának tartják, ha keveset és nem jóízűen iszik. A leizzadt ló, meg a fostos malac is sokat iszik. Általában hasmenéses állatnak nem adnak vizet, és száraz ennivalón tartják, mert így eláll a fosása Ha sok tököt meg répát eszik az állat, akkor sokat vizel, de keveset iszik. A keveset ivó állat takarmányát sózzák, hogy jól essen neki a víz.

Beesik a szeme a rossz meg az öreg lónak. A kis szemű ló úgy néz, mint a disznó, rosszindulatú vagy bamba állat. A vételkor kell nézni a szemit a lónak, mert ha nagy a szeme bogara (pupilla) akkor megetették, vagy megitatták. Nadragulyától (Atropa bella­ donna) vagy beléndektől (Hyoscyamus niger) olyan a csökönyös vagy rúgós, csiklandós ló vagy tehén, mint a bárány, de jó kupec a szemiről észreveszi. A maszlagot (Datura strammonium), de főleg fekete magját használták ilyen célra, megdarálták és pálinkába beáztatták. Ha kicsi a szeme bogara (pupillaszűkület, miosis) akkor butacsira lehet a fejében, ilyenkor a lábát keresztbe rakja. A butacsirás (rendszerint hepato - cerebrális komplexus, vagy koleszterin lerakódás) ló támogatja a fejivei a falat, nem érzi az első lába végét.

A légzési szervek. A lovat venni szándékozó először mindig a leheletit nézte a lónak vagy más állatnak. A kutyaleheletű állat kehes. Száraz és nedves kehet ismertek. A száraz a kutyaleheletű, ha meghajtják tágul az orra lyuka és köhhent (tüdőtágulat emphysema pulmonum). Az ilyen ló könnyen beszedi a levegőt és felfúvódhat, ez abból látszik, hogy a levegőt beszedte, köhögéskor fingik. Köhögése ismétlődő száraz.

A nedves-keh esetében hurutos a köhhentése (Mikrobronchitis, esetleg pneumonia). Az ilyen lovon meghajtva kehbarázda látszik (a bordaív mellett a hasfal belégzéskor behúzódik). Meggőzölték a lovat (vödör melegvizet tartottak az orra alá és zsákkal le­fedték a fejét). Vigyázni kell, mert megfulladhat.

A kehet el lehet állítani. Reszelt tormát tettek az állat abrakjába, ettől elállt. Nadragulya vagy beléndek levelét tették az abrakjába. A magját is adták, de az veszélyes. Erelték is a cigányok. A csikókeh (mirigykór, adenitis equi) azért keh, mert a torka bedagad a csikónak és nehezen szedi a levegőt.

Taknyol a ló (orrfolyása van), ha megfázik, hideget iszik. A takony lehet vizes, véres, gennyes, de büdös is lehet. Ha megpattan az ér az orrában, akkor vér folyhat, el is vérezhet. Ha taknyol, akkor a tüdejére mehet és tüdőgyulladás (pneumonia) válhat belőle. A tüdőgyulladásnál hidegvizes pokróccal lehet csökkenteni a lázát, vagy mustárolajjal (magból préselték, Semen sinapis) dörzsölték le a mellét. Tormát szagultattak az állattal, vagy meggőzölték, vagy az abrakjába szódabikát (szódabikarbónát) hintettek.

A hámsíró lónak a fia is az lesz (hörgösség, Paralysis laryngis). Szűk a gégéje. Van amikor csak meghajtás után jelentkezik. Minél nagyobb teher van a hámon, annál hama­ rabb sípol a levegő a torkában. A szarvasmarhánál, amikor szöges és le van nőve a böndője (rumen), akkor veszi nehezen a levegőt, de hasas marhát szoríthatja a borjú is, ilyenkor köhög. A sertés tüdős, ha lenőtt a tüdeje, disznótorkor lehet ilyet látni. A tyúkféle krákog meg tüsszent, ha beteg a torka.

A vérkeringési szervek. A szív (cor) és a vérerek (vasa) megbetegedését itt tágabb értelemben használják, mint az orvostudomány. Jó a szíve annak a lónak, amelyik jól tud futni. Elszédül a beteg szívű állat, vagy habzik a szája.

Üres szívtájékú (szűk mellkasú) lónak rossz a szíve. A szívtágulatot tünetei alapján a kehességhez, mégpedig a száraz kehhez sorolják. A jó lónak, meg az idősebbnek, ha sokat áll az istállóban, megdagad a hátsó lába, de ezt lejárja. Nem tulajdonítanak neki jelentőséget. A beteg szívű tehén földhöz veri magát, különösen a szájfájás után (Aphta epizoo-tika, szívizom elfajulás).

A vér nemcsak mint a test alkotó része szerepel a népi gyógyászatban, hanem a szervezet egyéb tulajdonságaival, sőt „lelki momentumokkal" is összefüggésbe hozzák. A forró vagy meleg vér egyben mozgékony alkatú állatot is jelent. De az életet magát is jelképezi, erről két szóhasználat tanúskodik. Egyik a sertést életestől mérik, ha nem eresztették le a vérit. A levágott sertést azért tartja könnyebbnek, mert a vér és a meleg kijött belőle, ui. a kiengedett vér gőzölög. Másik formájában, ha vérin érik a bajt, megmarad az állat, ilyenkor még jó a színe, még nem hagyta el az élet, hiszen a sápadt emberbe csak hálni jár a lélek. A belső baj feléli a vérit, nincs már benne élet. Ha az állat nyálkahártyái, a fül és a fej lila színű, akkor vértódulást kapott. Ilyenkor a vérbocsátás segít. Az állatok közül a lovat, juhot és a sertést szokás erelni.

Lovakat a következő esetekben ereinek: ha ütéstől, vagy túletetéstől vértályogot kapott (haematoma). De ereléssel segítenek, ha a megzabált állat lábába áll a betegség. Ilyenkor a patairha-gyulladása miatt folyóvízbe is állítják. Hasfájást, kólikát szintén megpróbálták ereléssel kezelni, a kólikát általában a vizelet hiányával (anuria) hozzák összefüggésbe, és húgykólikának is nevezik. Nyomáskor, fogzáskor, öreg állatoknál a kemény szájpadlás, eleje (palatum durum pars incisiva) megduzzad, amit békának neveznek és szintén belevágnak. Minden állatnál, így a lónál is a gyulladásos fájdalmas részt erelik, vagy piócázzák, azért, hogy a megtört vért leengedjék.

A lovon az erelés helyei: a torkolati vénát, vagy nyakeret (vena juguláris), a szem előtt az arcon levő vénát (vena faciei), vagy valamelyik ágát (ramus reflexa) vágják át rendszerint. A pártacsont talpi (vollaris) felületén a csűdartériákat (arteria digitális rami dorsales et volares phalangis primae) metszik át, azon az alapon, hogy a patairha-gyulladásánál ezek lüktetnek. Itt az erelés sokszor nem sikerült, mivel az ütőereket le kellett kötni érvágás után, és így a keringés károsult.

A juhon a lónál említett arci vénát, vagy ennek ágát vágták át. A juh a tarlón kapott vértódulást, az ilyen szédelgős állatból sötét rossz vér folyik. A sárvizet nem a vérsavóra használják, hanem a gázödémára.

A sertés erelését a fül bevágásával végezték, korra való tekintet nélkül. Kismalacnál, ha erős az anyja teje, süldőnél rendszerint orbánc esetén, mert ilyenkor lila a füle. Kese állatokat a nap felsüti, főleg ha napsugárzásra (sensilitatio) érzékenységet kiváltó növényeket ettek. Ilyenek a lucerna, a vörösparé stb. Bőrgyulladás alakul ki, főleg a füleken, az állat rázza, vakarja, ilyen esetben is mindig bemetszették a fület.

Az erelést főleg lovon cigány kupecek végezték, de nem feleltek semmiért. Szeretik a bőséges vérbocsátást, mert ilyenkor kitisztul az állat vére. Az erelést bicskával, erelő-késsel, vagy rugós erelőkéssel végezték.

Az emésztőszervek Vizsgálati módszereire kitértünk a fejezet elején. Az étvágytalan állat beteg Ha egyszer nem eszik, akkor lehet, hogy bezabált, ezért koplaltatni kell. Az étvágycsökkenes (anorexia) lehet szokatlan takarmánytól, de attól is, hogy valami bujkál az állatban. Ma általában a lappangó betegségre értik, de néha azt is mondják, hogy a nyavaja bujkál. A bezabált állatnak sült a ganéja, meg ásítozik. A ló nyújtózkodni is szokott, meg fintorog a pofájával (felső ajkát kifordítja).

Idegen anyagokat felszed az állat ha veszett, vagy ha hiánya van. Legtöbbször a só hiányzik a marhának, ilyenkor megeszi a sapkát, leenné a ruhát az emberről, nyalja a falat. A ló akkor is nyalja a falat, ha fáj vagy ég a gyomra. A marha nyelvibe kukacok nőnek, ezeket meg kell sózni, hogy lekopjanak, akkor nem nyaldos (természetellenes étvágy: parorexia). A szomjúság a kákabélűnél jelentkezik, ilyenkor vég nélkül inna az állat (polydipsia). Lázas állat is kívánja a vizet, a pocsolyából, meg a vizeletéből iszik. A szomjúságérzet csökkenését (adipsia) csak a lónál figyelik, indoklás nélkül hibának tartják, ha keveset és nem jóízűen iszik. A leizzadt ló, meg a fostos malac is sokat iszik. Általában hasmenéses állatnak nem adnak vizet, és száraz ennivalón tartják, mert így eláll a fosása Ha sok tököt meg répát eszik az állat, akkor sokat vizel, de keveset iszik. A keveset ivó állat takarmányát sózzák, hogy jól essen neki a víz.

Az evés és ivás módját, mint jól látható külső jelet, különösen figyelik. Szájáról fejik a tehenet, tartja a helyi szájhagyomány, ami azt jelenti, hogy amelyik állat nem jól eszik, az nem is tejel. Több kifejezést használnak így: ímmel-ámmal csak csócsál, a rosszul rágó ló bagózik, izékel az az állat, amelyik csak foghegyen eszik, vagyis csak válogatja az étele javát.

A lónak rendszerint a foga miatt rossz a rágása, ui. hibás fogkopás miatt a fogak túlnőnek, és az oldalozó őrlőmozgást nem tudja a zápfogsor végezni. Ilyenkor nyálzik, a szénát csak rágja és kiköpi, teli van törekkel a pofája. Reszelőt rágatnak az álattal, rendszerint a kovácsok patkoláshoz használt reszelőjét. A szuhos fogú ló hirtelen abbahagyja a rágást, ha ráharap a beteg fogára. Durva takarmányrészek a pofa (bucca) nyálkahártyájába is beleszúródhatnak, ilyenkor szintén bagózik az állat. Ha kieszi a zabla, főleg a feszítő-zabla a ló száját, akkor szintén rosszul eszik.

A szarvasmarha akkor rág és nyel rosszul, ha fölmarta a száját a penészes takarmány, vagy féreg van a nyelvében, azaz a nyelvháti dudor előtti barázdában („sulcus terminális") árpatokiászok rakódtak és a hámhiányon át a nyelv fertőződik az Actinomyces gombákkal. Utóbbi gomba okozza az ún. gugát olyan módon, hogy a nyakon a nyirokcsomókban megtelepedik. A nyirokcsomó duzzanatát hívják gugának (actinomycosis). Akkor is férgesnek mondják a nyelvet, ha az étvágytalan állaton elszarusodó hám, amelyet egészséges állaton a takarmány koptat le, nem távolodik el, és ilyenkor duzzadtnak néznek ki az ízlelőbimbók és a nyelv papillái.

A sertés akkor rág rosszul, ha farkasfogai vannak (dens caninus). A szem, ebfog, agyarfog nem azonos a farkasfoggal. A farkasfog az előzápfogak előtt van és az agyarral szemben, amely 16 cm hosszúra is megnő, általában egy centiméteres és nem váltódik. Lecsípik, hogy a sertés jobban egyen. Valóban néha felsérti a felső foghíjas szélt. Amelyik sertésnek csíkja van, az nem eszik, mert ráharap a csíkjára és ez igen fáj. A csík az alsó ajakból kiinduló nyálkahártya kettőzet, ezt harapófogóval szintén lecsípték.

Az állat nem tud nyelni, ha a torkán akad a falat. (Nyelőcső eltömődés obturatio oesophagi). Lónál a durva széna, szarvasmarhánál krumpli, dinnye, káposztatorzsa, karfioltorzsa; sertésnél a burgonya akad fenn. Fakanállal szoktál lenyomni, rendszerint átfúrják vele a nyelőcsövet.

A gyomor és bél megbetegedései járhattak fájdalommal, vagy anélkül. Azokat a fájdalmas megbetegedéseket, amikor az állat nyugtalan, hasát nézi, fekszikkel, vizelni próbál, a közös tünetek alapján (összefoglaló névvel) kólikás megbetegedésnek nevezték. Gyakrabban használják a hasrágás szót lónál. Oka lehet, hogy bezabált, ilyenkor a gyomra fáj és fúvódott (dilatatio ventriculi), de a bele is fölfúvódhat (meteorismus), meg is csavarodhat és ebbe beledöglik. Kireped a gyomra, ha földhöz veri magát, megcsavarodik a bele, ha hempereg. Utóbbiak megelőzésére hajtogatták, esetleg futtatták, loncsolták az állatot. A kólikás lónak eláll a vizelete. (A hasprés a fájdalom miatt elmarad).

A gyomor megbetegedését úgy gyógyították, hogy pálinkába, rézelejébe paprikát, vagy borsot áztattak, majd ezt öntötték a lóba. A fülibe vizet, vagy kupica pálinkát töltöttek. Záptojást nyelettek szódabikarbónával, hogy büfögjön. A kólikás hasfájásnál megfüstölték a hasát, vagy zsíros kalap füstjét szívatták be. Pipafüstöt fújtak az orra­likába. Szénamurvát leöntöttek meleg vízzel és ezzel kötötték körül a hasát. Beöntési adtak szappanos vízzel vagy kamillával, krisztérozták. A szeleket úgy indították meg, hogy „belenyúltak a végbélbe és kiszedték a száraz ganét, vagy letörték a hosszú nyakú sörös öveg fenekit és bedugták a szájával a seggelikába," így akarták leengedni a levegőt, megszeleltették. A vizeletének a megindítására a paripa csekibe paprikás petrezselymet dugtak, kanca hüvelyébe erős paprikát hintettek.

Állatgyógyászat

Az állatorvoslás történetét községünkben a múlt század végéig tudjuk visszavezetni, vagyis ami az emberek emlékezetében - esetleg szájhagyományában még él. Az állat megbecsülése két irányú volt, részben gazdasági indokok késztették a tulajdonost, részben a magán segíteni nem tudó, kedvelt állat iránti szeretet sarkalta megsegítésére. Akármelyiket is vesszük előre, mindig megtaláljuk az ember és állat kapcsolatában a munkában segítőtárs megbecsülésének a motívumát. Ebből a lelki beállítottságból kiindulva válik érthetővé, hogy jószágtartó ember mindig értett valamit állatainak gyógykezeléséhez. Megtaláljuk ma is azokat az embereket, akik az átlagosnál többet értenek a jószághoz. Rendszerint állatkereskedők, hajcsárok, vagy pásztoremberek és leszármazottaik, akik a jószág faránál nőttek fel.

A községben nem volt állatorvos 1929-ig. Addig Dabasról hívtak értékes jószághoz orvost. 1929-től magánállatorvos, majd 1951-től állami állatorvos látja el a község állat­ állományát. A század elején a községből elvégezte egy ember a herélő-miskároló tanfolyamot az akkori Állatorvosi Akadémián.

A felsoroltak közül elsősorban azoknak a hozzáértőknek a tudományával foglalkozunk, akik nem tanulták a mesterséget hivatalos helyről, hanem az apától, pásztortól és saját tapasztalattal szerzett felkészültséget használták, és egyéni tudásuk révén kiemelkedtek az átlagos jószágtartók közül. Nincs külön elnevezésük, csak hozzáértőnek tartják. Tudásuk jelentős része a Kiskunság pásztorvilágából ered. Részint az apaji, bugyi, ványi, peszéri legelőkön bujtárkodtak, más részük állatkereskedőként tanulta mesterségét. Utóbbiak apáiktól tanultak, akik sűrűn látogatták a Kiskunság pásztorait. A múlt század végén és a századforduló idején idős pásztorokat tartottak a legjobb szakértőknek.

Századunk elején az alsónémediek már kiépítették kapcsolatukat az Állatorvosi Akadémiával. Szénát és egyéb takarmányt szállítottak a kórháznak. Ismerték Hutyra és Marek professzort. Hutyra professzor évente megfordult a községben. Ez a kapcsolat hozott állatorvosi elemeket a helyi népi gyógyászatba. Említésre méltó az is, hogy a budapesti mészárosokkal, állatkereskedőkkel állandó kapcsolatot tartottak, így ezek szakképzettségeinek elemei is fellelhetők, de mégis az ismeretanyag tömegében a Kiskunságból származik.

Az előzőek bizonyítják kiindulásunkat, hogy a község lakossága foglalkozásában kapocs a puszták népe és a főváros között. Megszerzett és féltve őrzött tudásanyagnak köszönhető az ősihez való ragaszkodás. Kupecek és pásztorok által alkalmazott gyógykezelési eljárások egy része európai hagyomány. 7 A falvak lóállományának gyógykezelésében gyógykovácsok is részt vettek. Ezek főleg a lovak lábvég megbetegedéseihez, rándulás, pata és nyírbántalmaihoz értettek. 8

Az állatgyógyászat eszközei és gyógyszerei

Az eszközök és a gyógyszerek használata évszázados tapasztalatra épült, vagy hiedelemhez kapcsolódott. Főleg olyan kezelésnek van eszköze, ahol a mechanikus beavatkozás gyógyulást okoz. Sebészi beavatkozásokat általában bicskával vagy speciális késsel - erelőkéssel - végeztek. Idült gyulladások kezelésénél égetést alkalmaztak, ezt tüzes, vassal pont vagy vonal alakban készítették a beteg rész felett. Töréshez fazsindelyt használtak. 9 A szőr, mint eszköz a sebvarrásnál, nyeles daganat, szemölcs lekötésénél került a gyógyász kezébe. Szülészeti beavatkozásnál kötelet, vagy vékony madzagot kötöttek a magzat lábára, alsó állkapcsára.

A sebészeti és szülészeti beavatkozások jobban nélkülözték a hiedelmekkel tarkított elemeket. Általában gyors beavatkozások voltak. Eredményük azonnal látható. Minél hosszabb időt vett igénybe a gyógyulás, a kezelések annál jobban dúsúlnak a hiedelmek elemeivel. Érthető, hiszen a gyógyulással kapcsolatos tapasztalatok időben távol estek a kezelésektől.

A gyógyszerek anyagai kétfélék, vagy a természetben található ásványi anyagok: kékkő (rézgálic) konyhasó, víz, agyag, puskapor alkotó elemei: szénpor, salétrom, kén, vagy növényi és állati eredetű anyagok: levél, termés, virág, fű, ezek főzetei, ill. állat esetében az állat ürüléke, húgy stb. 10

A gyógyszerek egy részét saját maguk gyűjtötték pl. kamilla, farkasalma levele, másik részét gyógyszertárból szerezték be. A népi gyógyszerkészlet sok régi elemet is tartalmaz, olyan anyagokat is, amelyeket még ma is használ az orvostudomány, főleg a természetes és növényi eredetűek közül.

Telepes növények: gombák közül az anyarozsot főzetben alkalmazták méhbetegségnél. Föld alatti növényi részekből: hagymafélék gumóját. Vöröshagymát etettek légzőszervi megbetegedésnél; fokhagymát kólikás lónak pálinkában eldörzsölik és megitatják; tengeri hagymát kelésekre, gennyes gyulladásokra kötötték, hogy kiszíjja. A gentiana gyökeret kérődzés megindítására, az édes gyökeret megreszelve étvágyjavítónak, vagy csikónak rágni fogzáskor adják. Kérgek közül: a bükkfakérget bélgyulladásnál alkalmazták. Füvek közül: a kakukkfüvet köhögésre, főzetben. Levelek: maszlagos nadragulya, és a beléndek levelét megszárítva a kehes ló takarmányába keverték, de vízben vagy pálinkában főzve csökönyös lóval is itatták. Borsos menta leveleit teának főzték, csikó­kehnél.

Termések. Mákgubót vízben felfőzték, és nyugtalan állatnak adták inni. Pálinkában is áztatták. A paprika törött termését szalonnára szórva lónak, csibének torokfájás esetén adták, de kólikás ló húgycsövébe is tették petrezselyemre hintve. Pálinkába keverve borssal és fokhagymával együtt kólikás ló szájába öntötték. Ánizs és köménymag főzetét vagy pálinkába áztatva szélkólikánál alkalmazták.

A magvak közül a feketekávé zaccát hasmenéses állatok kapták. A mustármagot megdarálták és tüdőgyulladásnál a mellkast átkötötték vele, de duzzanatra, gyulladásra is használták. A lenmaglisztet megfőzték és szénamurvával keverve melegen körülkötötték vele a kólikás ló hasát.

Növényi származék a cukor is. Porát üvegporral keverve szemen levő hályog eltávolítására alkalmazták. Nád, szalmaszál végébe tették és a szembe fújták.

Az állati termékek közül a mézet vöröshagymával összedörzsölték és köhögés ellen használták. A disznózsír daganatok, duzzanatok kenésére, száraz sebek puhítására jó, de keverték rézgáliccal, kénporral, kámforral. Nyirok: himlős hólyagok nyirkát, száj- és körömfájásos hólyagok nyirkát oltásra, fertőzésre használják. Vizeletet borogatásra, vagy az állat fájós végtagját levizelik. Aludttejet gyulladásra és furunkulusra tesznek, mert hűti, a gennyet kiszíjja. Föccstej, feszestej a friss fejős tehén tőgyének bedörzsölésére szolgált, csökkentette a feszülését.

Tapasztalati tények, betegségmegállapítás és orvoslás

Mint minden tudomány a népi állatgyógyászat is elsősorban tapasztalati tényeken alapszik. A tapasztalat alakul fogalmakká, majd az emberi következtetés alakit belőle elgondolásukat

A tapasztalatok megfigyeléséből erednek, így ismeri meg a gazda az állati szervezet felépítését, működését. Legjobban a sertés szervezetének felépítését ismerik, mivel a sertések vágása mindig közvetlen bonctani ismereteket nyújt. Néhány érdekesebb elnevezés: vízgége a nyelőcső (oesophagus), giga a gége (laryngs), pucor a gyomor (gaster) a vékonybél szakaszait nem különítik el. A vastagbél vakbéli részét pálanyjának hívják. Míg ezek a sertésre vonatkoznak, ló esetében csak a lábon különböznek az elnevezések a szaknyelvtől, így a térde az első lábra került és a kéztőnek (capus) felel meg. A nyírt (furca ungulae) békának nevezik, mivel a felemelt lábon ülőbékához hasonlít, a nyír teste és szárai (corpus furcea et crurae furcae), valamint a saroktámasztók (pila angularis) valóban a leveli békára emlékeztetnek. Tesznek összehasonlítást az ember és az állat anatómiája és betegségeinek a gyógykezelése között, mindig hangsúlyozva, hogy „ne tegyük az embert az állathoz". Tehát ismereteikben megtalálható az anatómiai és élettani hasonlóság felismerése Az állati szervezet külső részeinek elnevezései azonosak az állattenyésztésben ma is hasznait fogalmakkal.

A betegségek megállapítása általában ránézésből történik. A gyulladások megállapításakor, ha az a szervezet felületén, vagy a patában van, a hőmérséklet, duzzanat, pír, fájdalom és működésváltozás (calor, tumor, rubor és functio laesa) tapintással vizsgálják. Hasi fájdalmaknál ún. kólikás nyugtalanság látható az állaton, ilyenkor a hasfalán hallgatózással (fülüket a hasra téve) a bélműködést figyelik. 11 , 12 Kopogtatást csak a beteg pata vizsgálatára alkalmazzák, fémes tárggyal. A szokásos fizikai orvosi vizsgálatok minden módszerének kezdetei fellelhetők. 13

A beteg általános állapota a népi állatgyógyász számára mindig a legszembetűnőbb és olyan gyakorlata van a normálistól való eltérés megállapítására, hogy egész kis különbségeket is meglát. A vásár című részben az értékmérő tulajdonságoknál már utaltam erre. A hajlamosság (dispositio) esetére, néhány példa: ló esetében a világos hosszú szőrők (sörény, farok), a kesely, lábvég érzékenyebb szervezetet sejtetnek, a fehér csűdöt hamar kieszi a sár, a hosszú csűd könnyen rándul, a keskeny szűgyben kicsi a szív, az a ló, amelyiknek kiviláglik a szeme fehérje, rosszindulatú. A konyító (fülét hátrahúzón) ló harap Ha sokat ásít és iszik a ló, éhgilisztái vannak, vagy a bele kortyog és könnyen kap hasmenést A kólikás (hascsikarásos) nyugtalanság a mellkasi és hasi szervek fájdalmát jelzik, mivel az állat nyújtózik, általános a vélemény, hogy vizelni akar, de nem tud.

A beteg marha nyög, esetleg nyugtalan, kéri a böfögést, mivel elállt a kérője (ké-rődzése). A púposan álló marha szöggyanús. A bezabált borjú hasa nagy és nyög.

A szemnek különleges helye van az állat megfigyelésében. A juhász a juh szömirül állapítja meg a betegségit. Ilyenkor szembe áll a jószággal és a szeme közé néz. Ha az állat tekintete ijedt, akkor súlyos belső baja van. Ha a szeme vérágas, akkor féreg van benne, vagy belegyulladt

A belső hőmérséklet

Mérése nem volt szokásban. Az állat fülét, fületövét, testfelületét, lágyékát kézhátujjával figyelték. Tüzes a lázas beteg állat, rendszerint tüdőgyulladása van, mert megfázott, vagy csikónak a torka fáj. Hideg az állat füle, ha bezabált, vagy a ló egérfészket, vagy tollat evett, de ilyenkor hascsikarása és egere is van a nyakán (a nyálmirigy kiürülése reflexesen gátolt). A láz típusaiból kettőt ismernek, az alacsonyabb, de elnyúló lázat, és az igen magas és a „válsággal" (crisis) gyógyulót. Magas láz addig van, amíg a bajt kidolgozza a szervezet. A meggyűlt tüskeszúrás is addig tüzes, amíg a bőr megpuhul és a pacsaságot kilöki a vér.

A bőr, a szőr és a belső szervek

Minőségéből a szervezet általános állapotára következtetnek. Jól élt lovat meg kutyát a szőriről meg lehet ismerni, tartja a mondás. De a takarmány pucolja a lovat, vagyis a fényes szőrű állat jól él. Zabtól fényes az állat szőre, nem kell pucolni. A beteg jószágnak feláll a szőre, hosszú szőr a rosszul táplált, vagy férges jószágon nő. A féreg, így a rozsféreg a rozstól, a sertés gilisztája a sok kenyértől nő, szíja az állat vérit, így sovány, a bőre le van nőve, a szőribe megragad a por, nincs fénye és színe.

A bezabált marhának leragad a bőre, ropog, ha marokkal marcingolják.

A bőr színe állatoknál csak a festenyzetlen (pigment nélküli) köztakarónál ítélhető meg. Vértódulása van a kese malacnak, ha erős az anyja teje, ezért lila a füle. Ezt be szokták vágni, hogy leeresszék a rossz vért. A vörös foltos disznó orbáncos. Lila a füle (cyanosis) az igen beteg sertésnek és borjúnak. A sápadt, sápkóros jószágnak nincs már vére se. A gennyes seb alatt kifehérszik a bőr, így messziről látni, hogy beteg volt.

A duzzanatok a bőr alatt lehetnek, ha fölfúvódik a marha, és bicskával fölszúrják a böndőt (tympania). Sárvíz van a birka bőre alatt, ha fölszúrta a tarló. Lázas állat bőre, orra hegye száraz.

A bőrkiütések takarmánytól vagy féregtől keletkeznek. A lovon babok jönnek a bemelegedett lucernától, a penészes kukoricától. Az erős tejtől a borjú bezabál és eldobja a szőrit. A birka is hullatja a gyapját, ha a tarlón fölpukkadt. Penészes takarmány lemarja a ló szájáról és az orra hegyiről a bőrt.

Amelyik állat szája szélin hólyag, majd var keletkezik, azt kilelte a hideg, attól amit evett. Felnőtt marhának a lába végit elönti a sárga genny, ha sok malátát adnak neki. A rühes sertés háta varas. A rüh megterem a gondozatlan jószágon, vagy ha az nagyon megázik. A ló csűdjét a kötél dörzsöli ki, és ilyenkor vastag var lepi el. A patarák is ráterjedhet a csűdre. A patarák úgy kezdődik, hogy a jószág veri a lábát a földhöz. Az ilyen lónak vagy tetű van a csűdszőriben, vagy a békája rohad. Ha nem kezelik gáliccal, nem mossák ki a sarat, akkor patarák lesz belőle (Nyír szemölcsös gyulladása, pododer-matitis chronica verucosa). Tavasszal vagy aratásban kipattog a ló bőre, és vérzik. Féreg van a vérében (kicsattan a bőre) lónál nyárivérzés (parafilariosis).

A rühösség lovon és sertésen gyakori. A lovakat gázkamrába vitték az Akadémiára. Ha kicsit van benne kreolinnal, azaz büdös kőolajjal lemosták, vagy 3 pakli nyolcas pipadohányt kifőztek vízben és azzal öblítették le, ez igen veszélyes volt. A sertés rühössége a hátán meg a farkán mutatkozik. Igen redves a bőre, nyihelődzik, kénvirágos olajjal kenték. Az állatnak sömörös bőrét (lehet tarlósömör, trychophyiasis; ekcéma, rühösség, scabies; pörk, var, crusta; csűdsömör), kenték zsírral, büdös kőolajjal (creolinum, kresolum crudum), petróval (petroleum). Vizelettel puhították, így letisztult. Kénvirágos (sulfur sublimatum lotum, flores sulfuris) olajjal vagy zsírral.

Tetvesség a bőrön minden állatfajnál előfordul. A vérszívó tetvesség (anoplurisis), a szőr és tolltetvesség (mallophagosis, rosszul „pediculosis") volt ismert. Vérszívók lovon, marhán csak fiatal állatban okoztak vérszegénységet. A jól élt disznóban van tetű, sőt azt tartja a mondás, hogy amelyik malacban sok tetű van, abból lesz a jó hízó. A csibének a fején és nyakán körben ülnek a tetvek. Tetvességre a huszárzsírt használják (szürke higanykenőcs, ung. hydrargyri). Huszárzsírral elég az állat hátán egy csíkot húzni és elpusztul a tetű.

A baromfi tetvességét sós tejföllel gyógyították. A kis csibe is jól bírta a kezelést. Idősebb állatok kifürödték. Ha a baromfi lába meszes (rühösség), akkor petróval le kell kenni, az leszárítja.

A nagy állatok tetvességét creolinos vízzel kezelték. Juhokban paklincs (Melophagus ovinus) is előfordul. A feje benne van az állat bőribe, ha beleszakítjuk, csúnyán begyullad. Petróval kell megkenni, így kiesik. Az állat bőrit csípik még a bolhák, legyek, bögölyök vagy pöcskök. (Aphaniptera, Muscidae, Tabanidae családok tagjai). Legyes a jószág, ha idegesen kapkod a fejével, farkával zavarja a legyeket. A szúnyogok is bántják a jószágot (Culicidae) A sebet a köpőlegyek beköpik nyáron és a seb nyives lesz. A zöld köpő vagy döglégy (Lucilia caesar) nyivei (Myiasis) büdös kőolajos vízzel kimoshatók. A sebet sós hamuval, vagy fáradt kocsikenőccsel kenik be, akkor nem köpi be a légy. A bögöktől a jószágot úgy védik, hogy fokhagy mával, vagy petrós ronggyal megsimítják a szőrit.

Szúnyog ellen füstölni kell. Istállóból a pipafüst elzavarja. Zöld gallyal rakott tűztől is menekül. Nem minden dűlőn van a határban egyformán sok bögő és szúnyog, ahol sok van belőlük, azokat elkerülik. Főleg alkonyatkor támadnak. Ha időt éreznek, akkor veszettek a csípős legyek és bögök.

Mirigyeknek nevezik a ló és szarvasmarha fültő alatti, torok mögötti és felsőnyaki nyirokcsomóit Innét van a lovak mirigykórja elnevezés is. Nem tekintik komoly megbetegedéseknek a duzzanataikat, mert ez meleg szénamurvával rakva felpuhul és kifakad.

A nyálkahártyák. Már említettük a kötőhártya jelentőségét az állat általános állapotának a vizsgálatánál. Ha elkékülnek az állat látható nyálkahártyái, kékes árnyalatúvá válnak (cyanosis), ezt mindig igen súlyos, biztos elhullásra utaló tünetként tartja a népi gyógyászat. Ha elkékült a nyelve, az orra vagy a szája széle, már nincs segítség. A felfúvódott tehén végbele is előesik (prolapsus ani) és ha meghűl, elkékül, a méh előesését (prolapsus uteri), vagyis ha kigyün a bornyútartója, gyorsan kell visszatenni, mert ha meghűl, elhullik az állat. A cyanosist tehát igen súlyos jelnek kell tekinteni. Üvegszerű és kocsonyásan duzzadt kötőhártya senyves juhokon fordul elő rendszerint parazitás (belső élősködő) állatokon. Innét ered, hogy a jószág szemibű látszik, hogy beteg.

A szem. A modern belgyógyászat is azt tartja, hogy a szem vizsgálata értékes adatokat szolgáltat a belső betegségek megállapításához. 14 Ugyanígy tapasztalatból erednek a régi megfigyelések. Könnyezik a szem, ha belecsaptak az ostorral, vagy a darázs megcsípte az állat orrát, vagy ha megfázás kerülgeti. A kötőhártya elváltozások egyik részéről már szóltunk A röpülőhályogot kamillával mossák (flores chamomillae) vagy porcukrot és tört üvegei fújnak a szömibe, így letisztul. A havivak ló időközönkint nem lát és botlik, de kívülről nem lát az ember semmit a szemén. Az a jó ló kapja meg, amelyik a szemire húz. Szavatossági hibának tartották már a múlt század végén is. A kupec cigányok gyógyították ereléssel. Beesik a szeme a rossz meg az öreg lónak. A kis szemű ló úgy néz, mint a disznó, rosszindulatú vagy bamba állat. A vételkor kell nézni a szemit a lónak, mert ha nagy a szeme bogara (pupilla) akkor megetették, vagy megitatták. Nadragulyától (Atropa belladonna) vagy beléndektől (Hyoscyamus niger) olyan a csökönyös vagy rúgós, csiklandós ló vagy tehén, mint a bárány, de jó kupec a szemiről észreveszi. A maszlagot (Datura strammonium), de főleg fekete magját használták ilyen célra, megdarálták és pálinkába beáztatták. Ha kicsi a szeme bogara (pupillaszűkület, miosis) akkor butacsira lehet a fejében, ilyenkor a lábát keresztbe rakja. A butacsirás (rendszerint hepato - cerebrális komplexus, vagy koleszterin lerakódás) ló támogatja a fejivei a falat, nem érzi az első lába végét.

A légzési szervek. A lovat venni szándékozó először mindig a leheletit nézte a lónak vagy más állatnak. A kutyaleheletű állat kehes. Száraz és nedves kehet ismertek. A száraz a kutyaleheletű, ha meghajtják tágul az orra lyuka és köhhent (tüdőtágulat emphysema pulmonum). Az ilyen ló könnyen beszedi a levegőt és felfúvódhat, ez abból látszik, hogy a levegőt beszedte, köhögéskor fingik. Köhögése ismétlődő száraz.

A nedves-keh esetében hurutos a köhhentése (Mikrobronchitis, esetleg pneumonia). Az ilyen lovon meghajtva kehbarázda látszik (a bordaív mellett a hasfal belégzéskor behúzódik). Meggőzölték a lovat (vödör melegvizet tartottak az orra alá és zsákkal lefedték a fejét). Vigyázni kell, mert megfulladhat.

A kehet el lehet állítani. Reszelt tormát tettek az állat abrakjába, ettől elállt. Nadragulya vagy beléndek levelét tették az abrakjába. A magját is adták, de az veszélyes. Erelték is a cigányok. A csikókeh (mirigykór, adenitis equi) azért keh, mert a torka bedagad a csikónak és nehezen szedi a levegőt.

Taknyol a ló (orrfolyása van), ha megfázik, hideget iszik. A takony lehet vizes, véres, gennyes, de büdös is lehet. Ha megpattan az ér az orrában, akkor vér folyhat, el is vérezhet. Ha taknyol, akkor a tüdejére mehet és tüdőgyulladás (pneumonia) válhat belőle. A tüdőgyulladásnál hidegvizes pokróccal lehet csökkenteni a lázát, vagy mustárolajjal (magból préselték, Semen sinapis) dörzsölték le a mellét. Tormát szagultattak az állattal, vagy meggőzölték, vagy az abrakjába szódabikát (szódabikarbónát) hintettek.

A hámsíró lónak a fia is az lesz (hörgösség, Paralysis laryngis). Szűk a gégéje. Van amikor csak meghajtás után jelentkezik. Minél nagyobb teher van a hámon, annál hamarabb sípol a levegő a torkában. A szarvasmarhánál, amikor szöges és le van nőve a böndője (rumen), akkor veszi nehezen a levegőt, de hasas marhát szoríthatja a borjú is, ilyenkor köhög. A sertés tüdős, ha lenőtt a tüdeje, disznótorkor lehet ilyet látni. A tyúkféle krákog meg tüsszent, ha beteg a torka.

A vérkeringési szervek. A szív (cor) és a vérerek (vasa) megbetegedését itt tágabb értelemben használják, mint az orvostudomány. Jó a szíve annak a lónak, amelyik jól tud futni. Elszédül a beteg szívű állat, vagy habzik a szája.

Üres szívtájékú (szűk mellkasú) lónak rossz a szíve. A szívtágulatot tünetei alapján a kehességhez, mégpedig a száraz kehhez sorolják. A jó lónak, meg az idősebbnek, ha sokat áll az istállóban, megdagad a hátsó lába, de ezt lejárja. Nem tulajdonítanak neki jelentőséget. A beteg szívű tehén földhöz veri magát, különösen a szájfájás után (Aphta epizootika, szívizom elfajulás).

A vér nemcsak mint a test alkotó része szerepel a népi gyógyászatban, hanem a szervezet egyéb tulajdonságaival, sőt „lelki momentumokkal" is összefüggésbe hozzák. A forró vagy meleg vér egyben mozgékony alkatú állatot is jelent. De az életet magát is jelképezi, erről két szóhasználat tanúskodik. Egyik a sertést életestől mérik, ha nem eresztették le a vérit. A levágott sertést azért tartja könnyebbnek, mert a vér és a meleg kijött belőle, ui. a kiengedett vér gőzölög. Másik formájában, ha vérin érik a bajt, megmarad az állat, ilyenkor még jó a színe, még nem hagyta el az élet, hiszen a sápadt emberbe csak hálni jár a lélek. A belső baj feléli a vérit, nincs már benne élet. Ha az állat nyálkahártyái, a fül és a fej lila színű, akkor vértódulást kapott. Ilyenkor a vérbocsátás segít. Az állatok közül a lovat, juhot és a sertést szokás erelni.

Lovakat a következő esetekben ereinek: ha ütéstől, vagy túletetéstől vértályogot kapott (haematoma). De ereléssel segítenek, ha a megzabált állat lábába áll a betegség. Ilyenkor a patairha-gyulladása miatt folyóvízbe is állítják. Hasfájást, kólikát szintén megpróbálták ereléssel kezelni, a kólikát általában a vizelet hiányával (anuria) hozzák össze­ függésbe, és húgykólikának is nevezik. Nyomáskor, fogzáskor, öreg állatoknál a kemény szájpadlás, eleje (palatum durum pars incisiva) megduzzad, amit békának neveznek és szintén belevágnak. Minden állatnál, így a lónál is a gyulladásos fájdalmas részt erelik, vagy piócázzák, azért, hogy a megtört vért leengedjék.

A lovon az erelés helyei: a torkolati vénát, vagy nyakeret (vena juguláris), a szem előtt az arcon levő vénát (vena faciei), vagy valamelyik ágát (ramus reflexa) vágják át rendszerint. A pártacsont talpi (vollaris) felületén a csűdartériákat (arteria digitális rami dorsales et volares phalangis primae) metszik át, azon az alapon, hogy a patairha-gyulladásánál ezek lüktetnek. Itt az erelés sokszor nem sikerült, mivel az ütőereket le kellett kötni érvágás után, és így a keringés károsult.

A juhon a lónál említett arci vénát, vagy ennek ágát vágták át. A juh a tarlón kapott vértódulást, az ilyen szédelgős állatból sötét rossz vér folyik. A sárvizet nem a vérsavóra használják, hanem a gázödémára.

A sertés erelését a fül bevágásával végezték, korra való tekintet nélkül. Kismalacnál, ha erős az anyja teje, süldőnél rendszerint orbánc esetén, mert ilyenkor lila a füle. Kese állatokat a nap felsüti, főleg ha napsugárzásra (sensilitatio) érzékenységet kiváltó növé­nyeket ettek. Ilyenek a lucerna, a vörösparé stb. Bőrgyulladás alakul ki, főleg a füleken, az állat rázza, vakarja, ilyen esetben is mindig bemetszették a fület.

Az erelést főleg lovon cigány kupecek végezték, de nem feleltek semmiért. Szeretik a bőséges vérbocsátást, mert ilyenkor kitisztul az állat vére. Az erelést bicskával, erelő-késsel, vagy rugós erelőkéssel végezték.

Az istállós állattartás

Mint már az előző fejezetekben is láttuk, a község határában nagy területet tett ki a rét és kaszáló. Még 1936-ban is 2720 kat. hold rétről beszélnek a községben. A jobb réteket (Nagyrét, Sírteleki rét, Kőhalmi rét, Alsópáskom) évente kétszer kaszálták: június és szeptember hónapban. Ezeket csak ősszel járatták a jószággal. A kaszálókat is kétszer kaszálták. Az Áporkai-rétet csak egyszer lehetett kaszálni. A réteket fagyon is járatták birkával. A némedi rétek perjés tippanos szénát adtak. Az Áporkai-réten sikár is akadt, ezt a múlt században és századunk elején szedték, sok helyen lehet még sikárszedő eszközt találni. A rétek vizesek voltak, a páskom mocsaras-zsombékos terület, a Falurét mételös volt.

A téli takarmányozás a lónál és szarvasmarhánál a nagy mennyiségű szénára épült a török utáni visszatelepülés óta. Ha az alsónémedi szarvasmarhatartást figyeljük, akkor láthatjuk, hogy fejőstehén és a hámosökör létszám a XVIII. században úgy viszonylik egymáshoz mint 1:1,5-höz. A XIX. század végén a tehén létszám 528 és a tinó és ökör 304, tehát az arány fordított. 1936-ban az arány ugyanez. 1947-ben és ezután a rét már csak negyede az előző területének.

1735-ben Pest és Pest megye vitájából kitűnik, hogy a község területén szénán tartott ökröt nem találtak a kereskedők, ami jellemző volt az itteni szilaj állattartásra. Feltehetően csak a lovakat és a teheneket, tartották télen szénán. A széna, mint fő táplálék, a rétek megszűnésével váltott át kukoricaszárra, illetve a lucernára és a kultúrában termelt muharra. Az abraktakarmány a gabonamagvakból és kukoricából állt. A kukoricaszárat szecskának vágták, répával és darával keverve készítettek abrakot belőle. A takarmánytököt főleg a lovakkal etették, de a magját kivették, mert ettől a ló bezabál. A szecskavágás háznál történt, a két háború között géppel hajtott szecskavágó is végzett bérbe szecskázást. Az utolsó lójárgányos szecskavágót 1955-ben szedték szét a Borbély Mátyás-féle ház udvarán.

A legény általában az istállóban hált. Ő etetett, hányta le a padlásra gyűjtött szénát a ketrecbe. A ló és szarvasmarha közös istállóban állt, csak a strajfa választotta el őket. Kivételt képezett a putri, mert ez igen meleg volt, és a ló maga bemelegítette volna. Egyes ló mellé növendék marhát vásároltak, hogy ne legyen olyan hideg az istálló. Szájhagyomány szerint régen a kertekben a lónak mindig külön istállója volt. A kóter kifejezés itt arra a sárral betapasztott, vesszőfonatból készült falú és szalma tetejű helységre vonatkozott, ahol a szecskavágó állt. A takarmány előkészítése később a féhajban történt. Itt állt a daráló, a szecskavágó, takarmány, de a kasza, a szénahordó lazsnak, a kapák, a takarmányozáshoz használt kosarak is itt kaptak helyet. Az abrakot a zablóba készítik elő. A répát, tököt egy-két nappal hamarabb viszik be az istállóba, hogy átmelegedjék, ne hidegen kapja az állat, ugyanígy előre bekészítenek a fagyos kukoricaszárból is. Darát csak a gondatlan ember visz zsákban az istállóba, mert az elszabadult állat telizabálhatja magát.

10. kép. Szénavágó

11. kép. Különböző béklyóformák

Az istálló padozata döngölt agyag volt, fala régen patics, később rakott vagy döngölt agyagfal, majd tégla. Szellőző lyuk a jószág feje fölött van, csak nagy hidegben dugják be szalmával. A szalmacsutakot zsákdarabbal borítják, hogy szét ne essen, és ezt dugják a lyukba. A húgy elvezetése kis árokban történik, vagy egy mélyedésben az istállóban, vagy az udvarra. A trágyát napközben az istálló sarkába gyűjtik, csak reggel ganéznak ki a ganédombra tragacson. Aljazni szénával szoktak, de az utóbbi időben a faforgács, levél, fűrészpor is az állatok alá kerül alomnak. A szalma alatt néhol homok is van. A lónak zabos tarisznyát visznek ki a határba, ez és a lószerszám az istálló ajtó mellett a falon, az eresz alatt, vagy a féhajban, vagy a kamrában van.

A disznóólból, hidasólból később a hídlás elmaradt. A vályú az elejére kerül és rácsukódik a tábla. Ennek két csukási módja van; kívül, amikor a vályú az ól belseje felé nyitott, vagy belül, amikor a vályú kifelé nyitott és így öntik bele a moslékot.

12. kép. Szalmahúzás

13. kép. A kukoricaszár bevivése az istállóba

Ez főtt burgonya és dara, főleg árpa és kukorica, de konyhai moslék, kenyér is van benne. Az ól előtt az akó (akol) kifutó van. A disznóól másik típusa négy oszlopra készített szalmatető, az oldalát hasított akácfával vették körül.

A baromfi sok helyen a disznóól padlásán ül el esténként, de külön paticsfalas ólja is lehet. Ebbe azonban hamar bemegy a féreg (görény, menyétke) és megfojtogatja a baromfit.

A ganédombot régen kassal (vesszőfonás) vették körül. Később cement trágya­telepet is készítettek.

A juhokat karámban tartják, aminek fedett része is van. Utóbbi azonos a kiskunsági birkaszínnel. Etető saráglyát meg sózókat helyeznek el a karámba. Utóbbi fahusángokból készül. A birka járja a tarlót, de fagyok után a vetést is megcsípetik vele (gyorsan áthajtják rajta), így körmével tömöríti a felfagyott gabonavetést.

A kutya vacka az ólban található, de készítenek fából vagy sárból is kutyaólat. Ez az ólaknál, vagy a ház végében áll.

A macska helye a padlás, de melegedni beengedik a konyhába, régen beszemtelenkedett a kemence mellé a kuckóba is.

Kisebb belső telekhez szérűskert tartozott, itt volt a széna, szalma és a szár, meg a répásverem. Itt történt a cséplés is.

Amint láttuk, az állattartás a századok során követte azokat a változásokat, amelyek a mezőgazdaság területén kialakultak. Az ismeretanyag a rideg állattartásról egyre hiányosabbá válik. Ma még néhány pásztor és kereskedő emlékeiben bő anyagot találunk ugyan, de velük együtt ez is megsemmisül. Az állattartás szemléletében is változás állt be. Az állatcentrikus nézetből közgazdasági szemlélet alakul. Differenciálódik az állattartással kapcsolatos sok ismeret. A takarmányt keverékekben - tápokban - készen kapják, a szálastakarmányt a nagytáblák termelik. A kereskedelem döntő többségét az állami felvásárlás jelenti, így a kupec ismerete és szerepe elhalványul. A szájhagyomány iránt a fiatalságnak csak kis része fogékony, meg sem hallgatja, mit mond az öreg. A csempés fürdőszobák ragyogó tisztasága csak különleges vonzalom esetén egyeztethető össze az istállók és sertésólak takarításával.

Nagyon sok udvar van mégis, ahol az állat ma is a megélhetés alapja. Uj gazdasági szemlélettel, most kialakuló módszerekkel, de az állat iránti régi szeretettel folyik az állattartás. A régi ismeretanyagot felváltja az új, tudományos, biológiai szemlélet, amelynek elterjesztése művelődéspolitikánk szerves részévé kell, hogy váljék. Talán utódaink az idő szépítő szemüvegén keresztül ezt is olyan szépnek látják majd, mint a ma élők a régi népi állattartást.

14. kép Gumis kocsi

Az állatok megfékezése

Az állatok megfékezésére több okból is szükség lehet. Így elsősorban azért, hogy tilosba ne tévelyedjenek, megpatkolják, esetleg orvosi beavatkozás miatt. De sokszor a tavaszi kihajtáskor vagy az igába való betöréskor is szükség van erre.

A lovakat legeléskor kipányvázták, nyűgbe vagy békóba rakták. A kipányvázást hosszabb kötéllel végezték, de nem tartják jónak, mert ló meghempergőzik és bekeveri magát Megfulladhat, a marja megsérülhet, vagy a csűdjét kidörzsöli. Általában a bőrhöz érő kötél éget. A határban munka közben a ló első lábának csűdjére vagy szárára szőr vagy kötél nyűgöt tesznek, hogy ne tudjon futni. A békót ugyanígy helyezik el és a ló csak tipegni tud. A Gönczy vagy szabadszállási békó acélból készült és olyan kemény, hogy még a reszelő sem fogta. Gönczy Gábor szabadszállási kovácsmesterről kapta nevét, aki azt először készítette. Lefojtott üstben olajjal, fenyőforgáccsal és kénsavas kálival kezelték. 5 A lehűtés egyenletességét az ajtók, ablakok bezárásával biztosították. Főtt- békónak is mondták, utalva készítésének módszerére. Az alsónémediek vásáron vagy Szabadszállásról szerezték be. A mai nyolcvanévesek úgy emlékeznek, hogy már nagyapjuk is ezt használta.

A heréléshez a lovat a kovácsoknak döntötték. A kötelet hurokkal a ló nyakára erősítették, míg a másik kötél két végét a két hátsó lábának csűdjére kötötték. Ez a döntési mód, ami szinte napjainkig élt, rendkívül nagy régiségre tekint vissza. 6

A fiatal lovat hurokkal fogták ki a ménesből. Egy négy-öt méteres akácrúd végére csúszóhurokkal ellátott kötelet erősítettek, úgy hogy a hurok lefele lógott. A kötél szárát a farúdhoz erősítették. A lóhoz lopakodva a nyakába akasztották a hurkot, majd meg­húzták és a rudat elvetették. A kötelet pedig néhány ember mind közelebb és közelebb húzta egy fához.

A pipa két arasznyi fél kar vastagságú fa, melynek végére két lyukat fúrnak. Ezen madzagot húznak át és úgy kötik össze, hogy egy kézfej nagyságú hurok maradjon rajta. Ebbe húzzák a ló orra hegyét vagy a fülét. A lónak ez olyan fájdalmat okoz, hogy megszédül és a könnyei is folynak. A felpipázott ló jól állja a patkolást és a kisebb műtéteket is. Ennek befejezésével leveszik a pipát és tenyérrel megdörzsölik a ló orrát.

A ló első lábát felveszik és mert állása így bizonytalanabb, nyugodtan áll. A hátsó lábát a farkával is felemelhetik. A farokba kötelet kötnek és ezzel hosszabbítják meg. Ezt a két lába közt átvezetik és a csánkhajlatban kötik meg.

A veszett (rosszindulatú) lovat úgy fékezik, hogy hátsó lábára kötélből nyolcast kötnek. A behajlított lábon a sarok és a csűd között viszik a kötelet nyolcas alakban. Így nem tudja kinyújtani a lábát és nem tud rúgni. Máskor simán O alakban is tekerték és fapöcökkel feszítették meg.

A ló hátsó lábát úgy is felemelték, hogy a csűdre kötélhurkot erősítettek, majd a kötelet átvetették egy fa ágán és így a kívánt magasságig felhúzták. Ezt ritkán alkalmazták, mert veszélyes volt.

3. kép. Sertésól és félszer

4. kép. Hidasól és félszer

5. kép. A hidasól tartógerendája

Az állatvásár

A vásár, különösen a nagyvásár mindig ünnepet jelentett az alsónémedi nép életében. Erre úgy készültek, mint valami nagy ünnepre. Többnyire ünneplőt vettek erre az alkalomra. A szájhagyomány szerint a község 1822-ben kapott vásárjogot és ez a mai napig megmaradt.

A vásár a kirakodó vásárból és az állatvásárból áll. Az előbbi a ruha, lábbéli, cukorkás, lacipecsenyés, ajándék sátrak összefoglaló neve. Az állatvásáron pedig az élő jószág cserél gazdát. A vevő a vásáron először szétnéz, vagyis megnézi az árakat. Az állatokat felhajtják a vásárra. Beáll a vásár ha a felhajtásnak vége. A vevők ekkor alkusznak. Kupecek és cenzárok nélkül nincs vásár. A kupec elnevezés elmarasztaló és általában lókupecről beszélnek, a szarvasmarhát a tehénkereskedők adják-veszik, míg a sertéssel a malacosok foglalkoznak. Aki állatot ad el, az vagy saját maga közvetlenül vagy cenzár útján értékesíti.

6. kép. Baromfiólak

A cenzár ajánlja a jószágot, vagy a vevő alkujában ráígér. Működését pénzzel viszonozzák, amit ráalkuszik, azt felezik a gazdával. De cenzár hozta a községbe a vevőt a hízott disznóra is.

A cenzárt mitásnak is nevezik. A mitás díja a mita (kb. az ár 3—5%-a). A mitás segíthet a vételnél a vevőnek, ő a megbecsüléshez értő szakember is. Az eladó mitása felveri az árát a jószágnak.

Az alkuhoz hozzá tartozik az állat értékmérő tulajdonságainak megállapítása is. Az eladó dicséri a jószágot, a vevő keresi a kifogást, a hibát. Az eladó megmondja az árat és igyekszik kitartani (nem engedni) a vevő beígér neki. Az eladó enged, a vevő ráígér, ez addig tart amíg összegyünnek. Ha nem tudnak megegyezni, a vevő eláll a vásártól. Aki ígér, vagy enged, vagyis új árra tesz javaslatot, az belecsap a másik tenyeribe. Ha az árat igen kitartja az eladó, akkor a vevő és mitása egymásra licitál és úgy elverik a keze erit, hogy megadja magát. Az alkunak külön nyelvezete van. A mitás néha úgy beszéli rá a vevőt, mintha nem ismerné az eladót. A vételt mindig az áldomás követi, az fizet aki a pénzt kapja.

Vétel után az új tulajdonosra történő átírás következik a cédulaházban. A marhalevelet, passzust, járlatlevelet, vagy röviden járlatot a passzusíró kezeli, átírja, vagyis az új tulajdonos nevét és címét ráírja. Az átírás illetékét a vevő fizeti.

Az állatot szívesebben messzi adták el, mert a falubeli könnyen kifogásol. Némedi ember saját falubélit nem csap be inkább megmondja, hogy a jószág neked nem eladó, tartja a szokásmondás.

7. kép. Félszer kamrával

Az állatokat a vásárra előkészítik, hogy értékmérő tulajdonságait hangsúlyozhassák. A malacot jól beetetik, a lovat jóltartják, megpucolják, megvasalják. A mezítlábas, meztélábas ló gyanús, hogy nem bírja a vasalást, vagy nem engedi a lábát felvenni. A tehenet nem fejik ki már előző este. A rúgós állatot megitatják pálinkával, csökönyös lóval egy hétig is gyakorolnak homokban, hogy a vásárban szépen járjon. A gyakorlás alatt száraz marhahólyagba kötött kukoricát ráznak a füle mellett, hogy ijedtében megtanuljon elindulni. Van aki forró sült krumplit tesz a farka alá, hogy így megszokja az indítást. Kutyaleheletű lóval melegített reszelt tormát etetnek eladás előtt egy héttel.

Az eladáskor nagyon észen kell lenni, mert amíg a gazda alkuszik a vevő mitása kirántja a tehén egyik csöcsibű a tejet és háromcsöcsűnek látszik. Csökött állatot, főleg sertést beszorítják a lőcsös kocsiba láda alá, hogy nagyobbnak lássák. Rossz étvágyú állatnak koplalás után eladáskor füvet adnak és állítják, azért sovány mert legelt jószág.

Az állatvásárhoz sok mende-monda, anekdóta kapcsolódik. Mesélik az egyik alsónémedi kereskedő megbánta egy vidéki vásáron a vételt. Vissza akarta csinálni. Mondta az eladónak, hogy neki csak akkor lesz szerencséje a vételhez, ha a tehén hasa alatt oda-vissza háromszor átadják egymásnak a vételárat. Az eladó mit sem sejtve megtette, de a harmadik átadás csak az ő részéről történt meg, mert a némedi vevő, amíg az eladó a pénzt viszavárta lehajolva, eltűnt az állat árával együtt, faképnél hagyva a gazdát állatával.

Az alkunál előfordul, hogy nem jönnek össze az árral, és a vevő otthagyja de nem végleg, nem mondja ugyan, de szándéka van megvenni. Gondolkozzon! — szól a gazdának elmentében a vásárló. Ilyenkor nincs vége az alkunak. Becstelen dolognak tartják, ha ilyenkor a beígért árat, amit más alkudott ki, valaki megadja. Rendes kereskedő az eladó mögött megkérdezi az alkudó vevőt, hogy végleg elállt-e a vételtől, és újból kezd alkudni. Más által kialkudott áron való vétel olyan, mint a más tollával való ékeskedés.

Régebben félős volt messzi vásárra sok pénzzel menni. Volt egy kereskedő, aki meztéláb, rossz ruhában a vonatban a csomagtartón aludt, így senki sem gondolta, hogy öt tehén árát viszi a zsebében. A vásárban elküldték a gazdák, hogy mit akar ez a kódus, aztán csodálkoztak a fizetésnél. Persze az alkunál is számított, hogy szegénynek néz ki.

Alsónémediben az utolsó száz évben főleg tehénkereskedők foglalkoztak állat eladással. A XIX. század végéig a soroksári milimárik (tejkereskedők) Ausztriából vették teheneiket, majd az alsónémedi kereskedők töltötték fel istállóikat. Jó kereset lévén a vevőt igyekeztek megőrizni. Az állatokat a Kiskunságból, Dunántúlról és a Nagykunságból hozták. Az összevásárolt jószágot a kupecek egybeterelték és a hajcsár hajtotta haza. Még a harmincas években is hajcsárral lábon jött haza a jószág. Dunántúlról pl. a fehérvári vásárból egy hetet is kitett az út, főleg ha istállózott baromról volt szó. A hajcsár felelt az' állatért és hozzáértő volt. Útközben elletnie is kellett.

8. kép. Ló- és tehénistálló

A vásárláshoz szaktudás szükséges. A némedi tehénkereskedő megtanulta a kiskunsági pásztorok ismeretanyagát, tisztelte a pásztorembert. Vállalta az ellés reszkírját. Megvette a nehéz hasas állatot, leellette, a borjút eladta a vágónak, a friss fejős tehenet pedig a pesti milimároknak. A vevők visszatértek, ez bizonyítja a némediek hozzáértését. Különös gonddal végezték az állat kitőgyeltetését. Az állatot befejték és ezután adták el. Engedték a vevőnek a próbafejést, ill. odaadták az állatot foglalóra és ha meg volt elégedve a vevő, akkor számoltak el véglegesen. Ha nem sikerült a vétel, nem volt nála tej, úgy vágóba adták az állatot.

9. kép. Szénatartó az istállóban

Az adás-vételnek ill. az alkunak egyik része volt az állat értékmérő tulajdonságainak a megállapítása. A kereskedő a külső jeleiből, illetve a teljesítményéből ítélte meg a jószágot. Vegyük most ezeket sorra állatfajonként.

Lovat igavonásra, vagy tenyésztésre vásároltak. Alsónémedin az igavonás volt a lényegesebb, hiszen szénát, terméket vittek Budapestre, a lónak nehéz munkát kellett végeznie a határban, ezért szívesebben vettek paripát (herélt lovat).

Húzás vizsgálata. Két részből állott, hogyan indít, hajlandó-e nagy terhet húzni? A vásár környékén homokdombot kerestek és itt hajtották meg a lovat egyesben, kettesben, üres kocsival, terhelt, vagy bekötött kerekű kocsival. Ha a szándéka megvolt, akkor a terhelés után az oldalát nézik, nem kutyaleheletű-e (1. lentebb az állatgyógyászatban), hogyan tágul az orra lyuka.

Mozgás vizsgálata. Nézik, hogy üres kocsiban hogyan emeli a lábát, bokázik vagy szélesen rakja, hosszú vagy rövid a lépése. A bokázó ló kiveri a csűdjit, ha szélesen rakja, könnyen rándul. Tiszta-e a lába, ne legyen rajta pók, tetem stb. Szeretik a rövid csűdöt, mert a hosszú csűdű ló hamar rándul. A kesely csűdöt kieszi a sár, hajlamos a patarákra. A hosszú csűdű állat nem bírja a gumis vasat.

A szarvasmarhánál a tehén értékmérő tulajdonságait tartották inkább számon, a bikát egyszerűen csak abból ítélték meg, hogy bikás-e. Bikásnak azt az állatot nevezik, amelyiknek a bőre, lába, szügye és fara vastag, a feje burkolt, vagyis a csont körvonalai a vastag bőr miatt nem vehetők ki. Voltak akik - szájhagyomány szerint — azt a bikát, ill. tinót tartották jónak, amelyiknek a fején a bőr ráncokat vet mint a kos fején.

A bikás tehén kevés, de zsíros tejet ád, inkább hízik. A jó tejelő tehén bőre vékony, a szőre selymes, a farka vékony; különösen a tövin a farokrépa. Hasán vastag és kanyargós tejerek vannak. A tejerek a tejcsészéből jönnek. A hosszú csöcsű tehenet szeretik, mert jó fejni, de az igen nagy csöcsű állat nem jó, mert könnyen megüti a csöcsöt és begyullad.

A tőgy nagyságát úgy ítélték meg, hogy nagy tőgyű állat, amelyiknek a tőgyén sok ér van, nagyobb tétemény képességgel rendelkezik mint a kistőgyű. A gulyatőgyön sok szőr van, kevés tejre vall. Szerették a nagyobb testű állatokat. Az állat színének nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget, mégis kedveltebb az az állat, amelyiknek a test­felületén több a fehér terület, mint a színes. Ragaszkodtak a jó tehén hornyához, mert általános tapasztalat, hogy a jó tehénnek a borja is örökli a nagy tejelő képességet.

A fejhetőséget különösen fontosnak tartották, hiszen amelyik könnyen adja a tejet, azt jobb fejni. Féltek a rúgós tehéntől, mert azt dorongba kell megfejni. A csiklandós tehenet nem veszik meg. A csiklandós állat fölszíjja a tejit. Az ilyen állat egyet púposít és már hiába húzogatja a gazdája a csöcsit, nem ád tejet. Régi hiedelem, hogy némelyik tehén nem adja le a tejet, mert az istállóban kígyó van, és az kiszíjja, és ha agyonütik a kígyót, amelyikkel a tehén összeszokik, akkor az állat megbetegszik.

A jó tehén állja mint a tőke a fejést. Egyes kereskedők állították, hogy az elrontott tehenet is meg lehet változtatni szoktatással, és az leadja a tejet. Van olyan tehén, amelyik a családból csak egynek adja le a tejet, ilyet eladni is csak az viheti, aki feji. A vásárkor kifogásként említik, hogy sajnálja a borját, azért nem tudják fejni. Ilyenkor idegen borjúval próbálják.

A borjaknál azt nézik, hogy eleven legyen, a játékos kis borjú nehezebben betegedik meg. A köldöke száraz legyen, és ne legyen kődökös (sérv, vagy gyulladás).

A sertések értékmérő tulajdonságairól nagyon keveset ismernek. Inkább általános tulajdonságokra figyelnek. Jó a hosszú derekú malac, mert az jobban fejlődik. A rövid fülű, hosszú orrú sertés rossz evő. Külön érdekes, hogy egyesek a rövid lábú, hosszú malacokat tartják jobbnak, mások a hosszú lábú süldőkre mondják, hogy legalább van mit behíznia. A sertésnél a vételkor etetési próbát tartanak, azért a jó malacos kupec mindig visz a vásárba egy-két cső kukoricát és csak egy-két szemet szór, hogy a malacok rárohanjanak.

A juhok vételéhez csak a juhászok értenek, a falubéliek csak bárányt vesznek szüretre, és csak a tejhúst (a csöcsös bárányon a tejtől még rajta a hús) kívánják meg. Szegényes (ezt minden állatfaj sovány egyedeire mondják) bárányt csak a gyereknek hoznak játszani, szüretig majd megnő, ezek rendszerint iker bárányok.

Baromfit ritkábban, inkább tojást vásárolnak. Ha jó tüzes a kakas, akkor fias a tojás. Egy tyúkajjányit (21) vesznek egymástól elültetésre. Hogy korán lehessen csibét nevelni, kotlóstyúkot szoktak a szomszédból vásárolni. A vásárra tavasszal, sőt a piacra kiskacsát és kislibát is hoznak. Alsónémedin általában a községtől délre fekvő lajosmizsei, peszéri tanyákról vesznek kislibát, mert azok nagyra nőnek. (Kiskunsági kapcsolat).

Nem tartozik szorosan a vásárhoz, de néhány szót kell ejteni a kutya vásárlásáról. A pásztorok a jó kutya kőlkét még malacért is elcserélték. Kutyát egymás között vettek, mert minden pásztor jó kutyára, vagy annak utódjára akart szert tenni. Általában kölök korában vették, mert a saját szokás szerint betanított eb másnak nem fogadott szót.