[KUTYAFAJTÁK] Német vizsla

Az ember nem lehet eléggé óvatos.... avagy egy vizsla kálváriája

Volt egyszer valaki, akiről azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy több éve várt pont erre a kutyára.
Aki aztán megszületett, hozzám került, cseperedett, okosodott, levizsgázott, és átesett minden egyes orvosi mizérián, hogy ténylegesen oda kerüljön, ahol őt már nagyon várják.
Hosszas szervezkedés, telefonálás, állatorvoshoz járás előzte meg azt a napot, amiről írni szeretnék, mert úgy gondolom jó, ha mindenki tudja azt, amit mi (nagyon sokan, akiknek nem győzök elég hálásnak lenni, valamint én) megtanultunk.
Talán az Angliába való kutya kiutaztatás nehézségeiről nem kell beszámolnom, de hátha van olyan, aki ezzel nem volt tisztában. Az Egyesült Királyságba való beutazásnak kutyaszemmel nem kevés nehézsége van. Kezdve talán a legjelentősebbel, ami egy egyszerű vérvétel utáni drága vérteszt, amivel a veszettség elleni ellenanyag szintjét mérik a vérben. Amennyiben ez megfelelő, 6 hónap múlva a kutya utazhat, de csak miután aprólékosan minden bele lett vezetve az útlevelébe (bolha és kullancs elleni kezelés anyaga, pontos dátuma - óra, perc is!!-, féreghajtás ugyanezen adatai, valamint persze az összes oltás, egyéb egészségügyi ellenőrzés. Természetesen törzskönyves kutya esetében az export tkv kiváltása sem két fillér, és nem két perc. Tehát van vele munka, idő és pénz.
Mindezeket elintéztem a kutyának én is, majd eljött a nagy nap, mikor is a kutya egy új élet felé hajókázott volna egy olyan emberhez, aki évek óta erre a kutyára, erre a vérvonalra vágyott.
Időközben ugyan kiderült, hogy nem konkrétan hozzá, hanem egy nagyon kedves barátjához fog menni a kutya (a tulajdonjog maradt volna), aki több éve tenyészt más fajtát, de nagyon szeretne egy drótos vizslát. Ezzel a hölggyel is volt szerencsém megismerkedni, mikor kint jártam náluk, (kutyával is) kedvesnek, egyenesnek ismertem meg.

Próbáltuk hát így hárman megszervezni a kutya kiutazását, minél költséghatékonyabban és minél inkább kutyabarátibban.
El is érkezett a megoldás, a kettes számú hölgy lánya és annak párja Magyarországon jártak, így autóval majd azután komppal el is tudták volna vinni a kutyát.
Így is történt. A kutyát a megbeszélt helyen és napon (sajnos önhibámon kívül késni voltam kénytelen) átadtam nekik.
Elmondtam mi micsoda, melyik papír mire kell, a kutya beszállt az autóba. Tény és való, hogy szép autó, szépen megcsinált hely a kutyának, de valami miatt már akkor maradt bennem egy tüske. Ezt azonban betudtam annak, hogy rosszul érzem magam amiatt, hogy meg kell válnom egy végtelenül kedves, szeleburdi, csupa szeretet kutyától, ami valljuk be, mindenkinek nehezére esne.

Elmentek hát, én is hazamentem.

Másnap este csörög a telefonom, hogy baj van, mert a kutyát Dunkerque-ben (FR) a Dover-be (UK) induló kompra nem engedik fel, mert nincsenek rendben a papírjai.
Persze a vérnyomásom rögtön az egekben volt, de nem értettem, mi a gond. Ígérték intézkednek, visszahívnak.
Időközben én is elkezdtem szervezkedni, majd több emberrel való egyeztetés után kaptam egy telefonszámot és egy nevet, egy osztrák hölgyét, aki kapcsolatban van ezzel a határral, több kutyát vitt már át, talán tud velük beszélni, vagy egyáltalán kideríteni, mi a gond.

Megadtam a hölgy elérhetőségét, majd órákig nem történt semmi.
Majd jött a telefon, hogy senki nem áll velük szóba angolul odakint, ők nem beszélnek más nyelvet, de valami át volt húzva az útlevélben, és ez nem tetszett a franciáknak.
Az agyam elkezdett dolgozni, próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon mi a ménkő lett abban áthúzva és miért, de nem találtam rá választ.
Ezek után email-ek sorozata következett a két hölggyel. Mint kiderült, a kettes számú hölgy lányának feltétlenül haza kellett érnie az utolsó komppal, mert be kellett mennie a kórházba.
Kérdeztem tőlük, hogy sikerült-e felhívni az osztrák hölgyet, mire a válasz nem volt, a miértre a mai napig nem tudtak választ adni.

Majd megint csörög a telefon, közölték, hogy ők márpedig felszállnak a kompra, de a kutyát otthagyják. Kétségbeesett kérdésemre, hogy mégis HOL???, a válasz az volt, hogy a helyi rendőrségen. Semmit nem értettem már az egészből, de az utolsó információ alapján a kutya valamelyik francia rendőrségen van. Bíztam benne, hogy legalább helyben, vagyis Dunkerque-ben, megadták a telefonszámot és a címet a rendőrséghez.
Kérdésemre, hogy hogy merik a kutyát otthagyni, kurta volt a válasz: nincs más választásuk (a lánynak esetleg, és a fiatalembernek aki vele volt???) .
Persze felmerült a gondolat (de úgy tűnt, hogy csak bennem), hogy akkor a két hölgy közül valaki menjen el a kutyáért, tisztázzuk a helyzetet, és legyen a kutya biztonságban, de teljesen süket fülekre találtam. Mintha ez csak számomra volna egyértelmű, főleg, mivel az ő kutyájukról van szó, akire olyan régen várnak már.
Nem szeretném kifejteni, hogy ekkor mit éreztem, vagy mit gondoltam, mert az nyomdafestéket nem tűrne, és nem is kívánom senkinek sem ezt az érzést.

Nyomozások sorozata kezdődött még aznap este, majd másnap egész nap. Egy kedves magyar hölgy, aki kint él Franciaországban felajánlotta, hogy segít nekünk, mert persze nem kevés nyelvi akadályba ütköztünk...
Az egész napját telefonálással töltötte, aminek eredménye a következő lett:

Felhívta a helyi rendőrséget, azt a számot, amit kaptam, ahova állítólag a kutyát bevitték. Ők nem tudtak semmiféle kutyáról, sem olyanról, akit találtak volna, sem olyanról, akit lefoglaltak volna, olyanról meg főleg nem, akit bevittek volna hozzájuk. Ellenben hívjuk fel a menhelyeket. Az összes helyi menhellyel kapcsolatba léptünk, akiket az interneten találtunk, vagy akik helyiek, vagy akiket a másik ajánlott. Semmi sem vezetett eredményre, senki nem tudott a kutyáról semmit. Megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a határral, ők viszont nem adtak ki információt a kompjárat pontos adatai nélkül. Ezen adatokat elkérve már tudtunk volna lépni, de időközben jött még egy tipp egy menhelyre egy másik hivatalos szervtől. Felhívtuk hát őket. VÉGRE MEGVOLT A KUTYA!!!
Gyors chip szám ellenőrzés, fajta ellenőrzés (bár kérdés, hogy egy francia menhely látott-e már valaha drótszőrű magyar vizslát, de) minden stimmelt.
Kezdődött a szervezkedésem, állatorvossal való egyeztetések sora.

Közben jött az információ, hogy a kettes számú hölgy lánya, aki "kintfelejtette" a kutyát, hazaérkezett. Persze rengeteg kérdésem lett volna felé, de jött az újabb pofon, miszerint a kutya papírjai nála vannak. Innentől kezdve az egész történet iszonyatosan bűzleni kezdett.

A menhellyel való egyeztetés közben, persze a legelső felsóhajtás után (ami reakció volt az "a kutya rendben van, nincs semmi baja" mondat hallatán), egyből az a kérdés fogalmazódott meg bennem: Hogy került a menhelyre a kutya?!
Olyan választ kaptam, amit először azt hittem rosszul olvasok, aztán amitől azt hittem menten rosszul leszek: a kutya ki volt kötve egy fához nem messze a kikötőtől, és mellé volt téve egy tál víz.
Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ordítani tudtam volna, és rögtön lezajlott előttem az a hál' istennek meg nem történt eset, amiben a kutya elrágja a pórázt, vagy kibújik a nyakörvből és rögtön valamelyik kamion alatt végzi a közeli, lekerítetlen autópályán.

Megírtam a szóban forgó hölgyeknek, akiknek a "hű és há"-n, illetve az "így sajnálom, úgy sajnálom"-on kívül nem sok hozzáfűznivalójuk volt a történethez.
Aztán máris napvilágot látott egy másik verzió, miszerint a leányzó esküszik, hogy egy rendőr kezébe nyomta a kutyát. Tehát már nem rendőrségről, hanem egy azaz 1 db rendőrről beszélünk.
Gyakorlatilag ekkor esett le: ezek engem ennyire hülyének néznek (már bocsánat)?? Franciaországról beszélünk. Hadd ne higgyem már el azt, hogy egy francia rendőr fogta, és kikötötte egy fához a kutyát.

Mindent eldobva indultunk a kutyáért rögvest, az 1600 km-re fekvő, Franciaország legészakibb csücskében elterülő városba, Dunkerque-be.
A kalandos utazásról nem most számolnék be, de végre megérkeztünk, és a menhelyen egy zavarodott kutyát találtunk, aki viszont a mi hangunkra egyből majd' kibújt a bőréből, látszott rajta a megkönnyebbülés, de ugyanakkor a zavarodottság is.

Kevés papírmunka, jegyzőkönyv (!!!) felvétel, aláírások, és máris indulhattunk haza, Magyarországra a kutyával. A kutya szempontjából happy end lett a történtet vége, de én elhatároztam, hogy ezzel még koránt sincs vége a történetnek, mert ezt SENKI nem teheti meg egyetlen egy kutyával sem. Akármilyen kutyáról is legyen szó.

Költői kérdéseim a következőek:
-Ketten voltak. Egynek haza kellett érni. Abból miért lesz rögtön kettő, akinek mindenáron haza kell érni??? Szó szerint mindenáron, hiszen egy ártatlan élőlény életéről beszélünk. Hogy merészelték otthagyni??? Kikötni egy fához??? A sajátjaikkal is ezt tennék???
-Miért nem hívták fel az osztrák hölgyet, aki tudott volna segíteni???
-Egyáltalán miért ezt találták az egyetlen megoldásnak???
-Engem addig is és azóta meg főleg e-mailekkel bombáznak. Komolyan gondolják, hogy ezek után én szeretném nekik odaadni ezt a kutyát???

Ezekre a kérdésekre soha sem fogok választ kapni, de igazából 3 nap idegeskedés, sírás, szervezkedés, és 3200 kilométernyi út és költségei után már megmondom őszintén, nem is érdekel...
Ezúton viszont ugyanakkor szeretném megköszönni mindazok segítségét, akik végig mellettem voltak, akik bármivel hozzájárultak ahhoz, hogy a kutya épségben hazakerüljön, és én pedig ne verjem a fejemet a falba, hogy hogy lehettem ennyire naív kis hülye.