Beszélgetés

Napok óta kérdezgette: hogy is lesz ez?! Beszélni akart mindenkivel, velem, orvosokkal, nővérekkel, akivel csak lehetett volna erről: HOGY lesz ez az egész?!

"Mennyi idő még? Mennyi fájdalom? Mi fog történni? Mikor?... és mi lesz a következő lépés?!"

És senki nem tudott mondani neki semmit.

Nem volt nap, hogy el ne mondta volna: "Megígérted, hogy nem fogok sokat szenvedni! Megígérted, hogy nem hagyod!"

Minden nap elmondta ezt. Nem volt benne semmi vád, semmi kárhoztatás, csak a várakozás az ígéret megtartására: "Megígérted!"

- De Anya! Hiszen nem érzel semmi fájdalmat!

- Nem csak az szenvedés, ami fájdalommal jár, kislányom! - mondta türelmesen. Mert Isten nem adta fel, hogy még az utolsó napokban is általa tanítson.

Hát aztán elmondtam neki mi várható orvosilag, és hogy mi lenne jó. Megnyugodott. Bólintott. A szörnyűségek hallatán is. Úgy, hogy tudta mi lehetséges, úgy kész volt elviselni mindent. Csak a bizonytalanságot nem tűrhette, és a fájdalmat kezelte félelemmel.

Tegnap délután egészen jól volt. Vittem neki fagyit. Már több mint két hete nem tudott enni, mert bármit magához vett, két órán belül az a táplálék a vesetálban landolt, de most két három kanállal mégiscsak benn maradt és jóízűen falatozott.

- Most lemegyünk az udvarra, jó? - kérdeztem tőle aztán, és segítettem neki felülni az ágyon.

Három hete nem volt kint, csak az ágy matracán.

- Ma gyönyörű idő van! Meglátod, lehet, hogy ez az utolsó szép, meleg nap...idén. Most lemegyünk! Ki a napra, a fényre!

Kerítettem kerekes széket, felöltöztettem, nadrág zokni papucs köntös. Lent voltunk egy órát. Ült a székben, beszélgettünk, hallgattunk. Arcán játszott a fény. Sápadt volt, orra meggörbült, jellegzetesen, mint szokott az utolsó napokban. Felmentem, hoztam neki jeges vizet. Néztük a cinkéket az ágak között. Gizi néni mellénk telepedett, beszélt és ez most nem zavarta őt. Rendszerint zavarták az idegenek, de most nem. Visszakérdezett néhány dolgot. Aztán megkerültük a szökőkutat. Kiöntöttem a maradék vizét egy virágra, hogy ne lötyögjön az ölébe. Lehajoltam, hogy felemeljem a kerekes széket a járdára, megsimogatta a fejem, ahogy mostanában gyakran szokta, sóhajtott és sokadszorra kért bocsánatot, hogy ennyi gondot okoz. - Ugyanmár! - mondtam. És felmentünk a szobába. - Jó volt! - mondta. De alig kapott levegőt, ahogy visszatettem az ágyba. Aztán megnyugodott. - Apáék mindjárt jönnek! - mondtam. - Igen.- felelte. - És Te holnap dolgozol. Menj, pihend ki magad! - Jó, Te is aludj, Anya!- feleltem.

Este jókedvűen hívott, beszéltünk pár szót lefekvés előtt.

Ma a zsidó Újév második napja van. A legtöbb ünnep kétnapos. Viccesen mindig azt gondoltam, hogy azért, nehogy véletlenül elfelejtsük megünnepelni őket. És majdnem így is van, ez az oka. Szeretem ezt a vallást. Olyan, mint én. Meg akar felelni, semmit nem akar elrontani, ezért bebiztosítja a dolgokat. Aztán vagy sikerül, vagy nem. A vallásom nem, de én még néha nagyon ügyetlen vagyok.

Templomba készültem menni Istentiszteletre, de Anya hívott. - Be tudnál jönni most hozzám? - kérdezte. - Valami baj van? - Be tudnál jönni? - Persze. - feleltem és erre ő letette. Tudtam. Akkor már. Végülis Újév napja van. Ünnepnap. És vasárnap is. Levettem a polcról a Zsidó Élet törvényei című könyvet. Miközben készülődtem, elolvastam a fejezetet, aminek az a címe: Baruch Dajan ha Emet (Áldott az igaz bíró). Beértem a kórházba időben. Oxigént kapott, légzéskönnyítő injekciót. Zsófi a lányom is ott volt. - Itt vagyok Anya. - mondtam és álldogáltam az ágy mellett szerencsétlenül. Aztán beszéltem a nővérrel, Anikóval. - Rosszul éli meg, hogy fullad,...persze ezt nem lehet jól megélni - mondta. Visszamentem. Megfogtam a kezét. Újból csak álldogáltam ott, mellette. Lementünk Zsófival, ittunk egy kávét, visszamentünk. Felhívtam Apát. - Gyere be! Anya oxigént kap, nem nagyon tud beszélni, legyél egy kicsit itt, vele! - mondtam neki. Azonnal indul, - mondta. Álltam Anyám mellett és néztem az arcát. Szemei félig nyitva. - Anya! Apa mindjárt jön. Én most elmegyek. Teljesen kinyíltak a szemei és az ujjai a kezemre kulcsolódtak. - Elmegyek, de visszajövök majd. - próbáltam megnyugtatni. - Mit csináljak? - kérdezte - hogy könnyebb legyen? Mit lehetne csinálni?! -kérdezte szaggatottan, suttogva. - Mindjárt jobb lesz! Kaptál vízhajtót, és orvosságot, mindent... - válaszoltam neki. - Ennél jobban nem tudjuk megkönnyíteni. Neked kell. Ügyesen. Lassan lélegezni. Ha elalszol, akkor jobb lesz. Ha elalszol, kapni fogsz levegőt. Könnyebben. Bólintott. Lecsukta a szemeit. Mint az utóbbi időben mindig, most is azonnal megpróbált szót fogadni. Olyan engedelmes. Jó beteg. Jól akarta csinálni. Most is. Elköszöntem. Elindultam. Mikor leértem a kapuig, tudtam, hogy jó, hogy elmondtam neki, hogyan lehet könnyebb. A sarokig még nem értem el, amikor meghallottam a gondolatot:

"Az ember születik. És ott van az anyja vele, aki segít neki. Segít megszületni. Az ember kapja ezt a segítséget és tartozik onnantól kezdve. Mint egy kifizetetlen számla, olyan ez. És az ember sokféleképpen fizet. Fizet az anyjának. Szeretettel, törődéssel, akarással, gondoskodással. Legegyértelműbb lenne azzal fizetni, hogy vele lennénk a halál pillanatában. Úgy, ahogy a születésnél ő volt velünk és segített, úgy lehetünk vele, amikor ő elmegy innen. Kíséretek egymásnak, egyik világból, át a másikba, ...- segítség. Segítség egymásnak."

Majdnem visszafordultam. Emlékszem, - megálltam. Apa jön. Zsófi ott van. Nincs egyedül. - gondoltam. De majdnem visszafordultam. Pár percet szántam egy csendes imádságra. És lett felelet. Olyan mondatok, amiket Anyának mondtam volna. Szó szerint tudom őket. Most is emlékszem, hallom. - "Anya! Ezt most egyedül kell megtenned. És ebben élő ember nem segíthet. De erős leszel. Mert Isten segíteni fog!" - és ahogy kimondtam ezt a gondolatot magamban, ahogy megszólalt bennem, tőlem és az akaratomtól függetlenül, - valahogy minden lecsillapodott. Tudtam mi a dolgom. Elmegyek imádkozni, mert azzal tehetem a legtöbbet. Aztán visszajövök. Anya is megnyugodott, nem csak én. Később a nővérek mondták, hogy így volt, - valóban. Az ima után negyed órával, mielőtt visszaindultam volna, akkor szólalt meg először a telefon. Nem vettem fel. Tudtam ki az, azt is tudtam, hogy mit akar mondani. Csak pár percet még!!! - könyörögtem gondolatban, de tudtam, hogy már vége. Anya utolsó szavai ugyanezek voltak: "már vége!" - mondta a nővérnek, aki az infúziót cserélte ki. Olyan nyugodt volt, hogy az ápolónő nem is gondolt másra, mint hogy az infúzióra mondja ezt. Aztán becsukta a szemét és lassan lélegezve elaludt. Felvettem a telefont. L. doktornő volt. Nagyon rossz hírt kell közölnöm...- kezdett bele. Nem is kellett volna sehogy folytatnia...

Elaludt. Elment. Azon az úton, ahol mindenki egyedül megy. Ünnepnapon, amikor csak az igazán jók mennek. Anya elment.

A kórházba én értem be legelőbb. Apát felhívtam, jött a gyerekekkel, a legkisebb fiamat is felhívtam, ő is elindult, utánam ért oda. Anya mellett mécses égett, ahogy kell. Megvártuk Apáékat, utána láttuk csak el, én akartam, Anikó csodálkozott, de hagyta. Annyi embert igen, éppen Anyát ne én? - kérdeztem. És megértette.

Anya.

Anya már nem volt ott, abban a testben, bár kétségtelenül az a test valaha Anyának adott otthont. Ismerős, kedves test, aminek ölelését mindig éreztem, ismertem, amiben életet kaptam, ahol felnőttem, de ahol most maga a gonosz tanyázott. Kezek, amik tartották az írott lapokat, simogatták a hajamat, megfogtak, segítettek mindig, de amik már hetek óta nem engedelmeskedtek, hanem reszketve kenték szét a szemfestéket és a púdert, amikkel már írni nem tudott. Elláttuk, levittük. A hűtőkamrában nagyon hideg van. De Anya hála Istennek már nincsen ott. Zsófi látta. És én is. Kislányként, szőke hajjal, hajában fehér selyemszalaggal ment át, és ott van, ahol most nagy ünnep van, ahol nagyapám és nagyanyám várták már, ahová megérkezett - ahol nincsen már sem gyász, sem könny, sem fájdalom...



***

Anya! Ne haragudj, hogy nem láttam az utolsó lélegzeted, de akkor nehezebb lett volna! Neked! Csak így tudtál kicsit könnyebben menni, hogy elengedtelek, és remélem, már tudod ezt, - jobban nálam is! - és már érted, hogy csak átmenet! És neked jó! Mert Te láthatsz minket, tudhatsz rólunk mindent, figyelhetsz ránk, érthetsz! És könnyebb! Minden könnyebb!

Zsófival azzal vígasztaljuk magunkat, hogy végre talán jókat ehetsz! Hiszen május óta nem ettél egy rendeset! Vagy ha nem, hát jól alszol végre! Fájdalom és minden gyötrődés nélkül!

Anya rettenetesen fogsz hiányozni! Bár adatott idő, kegyelem szokni ezt, még a Te rovásodra is adott az Úr napokat, csak hogy nekünk könnyebb legyen, de az idő így sem volt elég, most úgy tűnik legalábbis, bár nem szeretnék hálátlannak látszani semmiképp,...de őszintén szólva ez így is nagyon borzasztó, és nem tudom, hogyan fogjuk kibírni ezt.

Tudom, ha rajtad múlik, ha teheted segíteni fogsz onnan is. Ismerlek.

Nem tudok már semmit mondani.

Köszönöm, hogy Te lehettél itt a földön nekem

Anya.