/ 10

Lista:

Kép:

Smile:

Érdekességek innen-onnan

(üzenet: 239, Hobbi)

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

164. Elküldve: 2007-03-09 15:17:50, Érdekességek innen-onnan	[76.]
Végveszély! Ki menti meg a tacskókat? Magyarország - Kihalóban a tacskó. A 70-es évekhez képest negyedannyi - összesen 4-5 ezer - ilyen fajta kutya él hazánkban. Az állatok új divathullám áldozatává válnak. Ráadásul korábban szinte csak a német juhász, az uszkár és a tacskó között válogattak az emberek, mára azonban már annyiféle-fajta népszerűbb kutya van, hogy sokkal kevesebb tacskót választanak háziállatnak. Drasztikusan lecsökkent az elmúlt években a tacskók száma. Már Németországban is a faj kipusztulásáról beszélnek, hiszen hazánkhoz hasonlóan az 1972-es adatokhoz képest ott is negyedannyi kölyök született tavaly. Pedig a tacskó nagyon különleges. Vadászat során bátor, ám makacs, ha a fejébe vesz valamit, akkor még a gazdája parancsára is fittyet hány. Sok törődésre van szüksége, de fájós derekúaknak nem ajánlott, hiszen a simogatáshoz le kell hozzá hajolni. Vannak kifejezetten emberi tulajdonságai, gyűlöli például a lépcsőzést, nagyon kényelmes és nagyon sznob. Ennek ellenére a gazdák körében ugyanakkor egyre népszerűbb például a golden retriever, mert ez a fajta szerepel állandóan a kutyaeledel-reklámokban. Kis Tibor, a Magyar Tacskótenyésztők Egyesületének elnöke szerint míg a 80-as években a versenyeken 3-4 ringben is bírálták a tacsikat, addig manapság egy ring is elég, olyan kevés tenyésztő vesz részt a kutyaszépségversenyeken. - Magyarországon körülbelül 4-5 ezer tacskót tartanak a gazdik, a 70-es években még legalább 20 ezer tacskó élt hazánkban. Ha így folytatódik, néhány évtizeden belül csak hírmondónak maradhat e kedves fajtából - vélekedett Kis Tibor. - Pedig rengeteg jó tulajdonsága van a tacskónak, sokáig él, nagyon ellenálló a betegségekkel szemben, nem is beszélve szeretnivaló jelleméről. - Nála kedvesebb négylábú barátot elképzelni sem tudnék - mondta Stahl Judit (39), aki már 12 éve dédelgeti Fánit, a drótszőrű tacsit. - Igazi egyéniség. Bár nem egy nyugodt típus, sok törődést és odafigyelést igényel. Tornóczky Anita (29) semmi pénzért nem válna meg szálkás szőrű tacskójától, Vöritől. - Harcias, vitatkozó kutyafiú, de hihetetlenül édes is. Kétszer volt már apa, úgy ajándékoztam oda a kölykeit, hogy jó helyre kerüljenek. Bridgett Bardot (72), a népszerű színésznő és nagy állatvédő életét végigkísérték a tacskók. Első kedvencét 1962-ben kapta. Ez a fotó 1998-ban készült, itt épp aktuális négylábú barátját öleli szeretettel magához. Elizabeth Taylor (75) kevés embert engedett olyan közel magához, mint 1946-ban kapott kis tacskóját. A négylábú elválaszthatatlan társa volt a sztárnak, gyakran még a fotózásokra is elkísérte gazdáját. http://www.blikk.hu/cikk.php?cikk=53293 JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

163. Elküldve: 2007-03-05 21:24:22, Érdekességek innen-onnan	[77.]
[b]Amerika legidősebb obszervatóriumára bukkantak [/b] Egy eddig szakrális helynek képzelt perui monumentális építményegyüttesről kiderült, hogy valójában napobszervatórium, melynek segítségével a dél-amerikai őslakók már 2300 évvel ezelőtt képesek voltak előrejelezni az év legfontosabb napjait, eseményeit a napállás függvényében. Peru part menti területén, Limától, a fővárostól 400 kilométerre található az eddig kultikus helynek hitt Chankillo, amely 13 négyzet alapú, sorba rendezett toronyból áll. A 2-6 méter magas, egymástól öt méter távolságba épített tornyok egy enyhe lejtésű dombon sorakoznak. A tornyok belsejében lépcső vezet fel a magasba. A kutatók eddig úgy vélték, hogy a hely kultikus vagy védelmi célokat szolgált. Nemrégiben viszont újabb építménymaradványokat tártak fel, amelyek már arra utaltak, hogy más funkciója volt a helynek. Ivan Ghezzi, a limai Nemzeti Kulturális Intézet munkatársa és Clive Ruggles, az angliai Leicester Egyetem kutatója a toronysortól több száz méterre olyan újabb építmények maradványaira bukkant, ahonnan nézve a gerincen emelkedő tornyok fésűszerű alakzatban láthatók A Science című tudományos lap legfrissebb számában megjelent beszámoló szerint egy 2300 éves napobszervatóriumról van szó. A megfigyelő pontból nézve az egyes tornyok (mint a fésű fogazai) és a köztük lévő terek kiválóan jelölik a Nap állását az év során. Ezzel a felfedezéssel a chankilloi az amerikai kontinens legrégibb ismert obszervatóriumává vált. A kutatók megfigyelései szerint a korabeli építők az építmények elrendezésekor pontosan meghatározták többek között a téli és nyári napfordulót, de a bizonyos napállásokhoz kötődő ünnepnapokat, a vetés és az aratás idejét is. Valószínűleg a helyet csak egy szűk kiváltságos réteg közelíthette meg és használhatta. A közelben talált sírok ugyanis ceremoniális temetkezésre utalnak. Kutatók szerint nem valószínűtlen, hogy a napobszervatóriumot azért is emelték, hogy demonstrálják egy szűk réteg hatalmát, és erősítsék is azt. A kutatók – a radiometrikus kormeghatározással végzett vizsgálatok alapján - 2000 és 2350 év közöttire becsülik az építmények korát. Azaz az inkák előtt 500-800 évvel élő őslakók már pontosan előre tudták jelezni az év legfontosabb eseményeit a "kőnaptár" segítségével. A mostani felfedezés új fényt vet az inkák előtti kultúrákra, hiszen az építkezés alapját jelentő asztronómiai tudás nyilvánvalóan jóval régebbi, mint maga a chankilloi obszervatórium. http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&;rov=3&id=8916 JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

162. Elküldve: 2007-03-02 11:19:25, Érdekességek innen-onnan	[78.]
Alaszkai fényképalbum Az elmúlt napokban, miközben elkövetkezendő írásaimhoz válogattam a képeket, meglátogatott egy barátom, aki a fotók nézegetése közben számtalan kérdést intézett hozzám. Ez a kérdésözön vetette fel bennem a gondolatot, hogy úgymond interaktívvá téve beszélgetésünket, a kérdésekre adott válaszokat a nagyközönséggel is megosszam. Szándékom szerint az alábbi fotókkal visszavezetem az Olvasót a kutyaszánhajtás korai, huszadik század eleji történetébe, az alaszkai aranyláz korába. Remélhetőleg ezek a kis történetek közelebb hozzák ezt a mára már elveszett kort, és segítenek, hogy egy picit mindannyian ott legyünk, ha csak gondolatban is, a múlt századi Alaszka hideg, fagyos, de sokak számára mégis rendkívül vonzó világában. Horváth János A kép egy Murphy nevű szánhúzó kutyát ábrázol, valamikor az 1900-as évek elején, a Klondike vidékén. Murphy – hasonlóan a többi szánhúzó kutyához – a nyári, hómentes szezonban teherhordó kutyaként, úgynevezett "pack dog"-ként dolgozott. A kutyáknak bizony kemény munkát kellett végezniük a napi betevőért, s láthatjuk, hogy Murphy gazdája sem bízta a véletlenre a dolgot. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a környék egyetlen vegyeskereskedésének jelentős árukészlete van Murphyre felpakolva. Bizony, ezek a kutyák gyakran a testsúlyuk 50-60 százalékát hordozták naponta! A fotó érdekessége még, hogy számtalan Északról szóló irodalomban feltűnik, különböző elnevezésekkel. Ez a fotó a kedvenceim közé tartozik. A kép 1938-ban készült a Kuskokwim-folyó partán élő, atapaszk nyelvcsaládba tartozó denaina törzshöz tartozó Carl Sesui-ról és feleségéről. Sesui nagyon híres vadász és nyomolvasó volt, s messze földről jártak hozzá jó szánhúzó kutyákat vásárolni. A képen látható mindkét kutya kifejezetten nagytestű, úgynevezett „tough-dog” (kemény, szívós, inas kutya), jól látszik rajtuk a „kinti”, tehát nem klasszikus szánhúzó kutyák hatása. Az indiánok is próbálták a legjobbat kihozni kutyáikból, ezért lehet a korai fotókon is számtalan keverék jellegű kutyát látni. A múlt és jelen keveredése a ruházkodáson is meglátszik: Sesui főnök hagyományos, karibubőr mokaszinja éles kontrasztot képez a kötött gyapjúkardigánnal. A fotó akár napjainkban is készülhetett volna, pedig exponálásának dátuma az 1930-as évek végére tehető. Alaszkában járunk, a Denali Nemzeti Parkban, mely Alaszka első nemzeti parkja. A park a nevét Alaszka és egyben Észak-Amerika legmagasabb csúcsáról, a Denaliról (Mount McKinley) kapta. A nemzeti parkban az Egyesült Államok kormánya a mai napig tart szánhúzókutya-fogatot: a kutyák télen a park motoros járműveivel meg nem közelíthető részein dolgoznak, nyáron pedig a turistáknak tartanak bemutatót. A park szánhúzókutya-telepe rendkívül nagy megbecsülésnek örvend, s mindenhol hangsúlyozzák, hogy ezek a kutyák az Egyesült Államok kormányának tulajdonát képezik. Ez a rendkívül bájos fotó „Yukon Quartett” néven került be Klondike történelmébe. A kutyák tulajdonosa nem ismert; annyi bizonyos, hogy Dawson City-ben éltek, egy szánhúzó csapat tagjai voltak, s a kép valamikor az 1910-es években készült. Mind a négy kutya felépítésén látszik, hogy rendkívül masszív, jól izmolt állatok, fajtájukat tekintve – nos, itt az Olvasó fantáziájára bízom a dolgot. A bal szélső kutyának valakije biztosan husky volt… Ezen a képen a korai alaszkai történelem egyik legkiemelkedőbb egyénisége, Hudson Stuck atya látható, aki 1904–20 között hittérítőként járta be Alaszka belsejét és a Yukon territóriumot. A Fairbanks-i esperes télen kutyaszánnal, nyáron kenuval járta a rengeteget, segített a betegeken, tanította a gyerekeket. Könyve, a „Tízezer mérföld kutyaszánon” rendkívül érdekes krónikája a vadon világának. Stock atya szenvedélyes hegymászó volt: ő volt az első fehér ember, aki megkísérelte megmászni a Mount McKinley-t. Ezen a fotón kedvenc vezérkutyájával, Nanook-kal látható. Így írt róla: „Ő nem egyszerűen kutya, hanem partner, persze nem mindenki partnere, ugyanúgy, ahogy nem minden ember lehet egy kutya partnere. Nanook az én partnerem.” Ezen a képen a szibériai husky tenyésztésének egyik kimagasló alakja, Harry Wheeler látható. A fotó a Szürke Szikla fogadó előtt készült St Jovite-ban, Kanadában. Wheeler – aki a kép jobb oldalán látható – a legjobb kutyáit mutatja be. Az itt látható hét kutya közül is kiemelkedik a kép bal szélén látható Tserko és a jobb szélen álló Kreevanka. Ez a két kutya a mai napig meghatározó genetikai nyomot hagyott a munkavonalú szibériai husky-állományban. A kép eredeti felirata szerint „Malamute Dog Team”-et, vagyis malamut-kutyacsapatot látunk. Ez azonban a XIX. század legvégén a Klondike vidékén mindössze annyit jelentett, hogy ezek a kutyák nagyon jól dolgozó, kemény, erős (tough), vastag szőrrel rendelkező állatok voltak. A korai irodalomban oly gyakran váltakozik a husky, a malamut, az „indian dog” fogalom, hogy manapság lehetetlen eldönteni, mit is jelentettek pontosan e szavak, de azt tudni kell, hogy semmiképpen sem olyan kutyákat kell ezen fogalmak alatt érteni, melyek a mai modern standardnevek alatt értendők. A fotón egy postaállomást láthatunk, ahol a nehéz terhekkel megrakott fogatok váltották egymást, s a megfáradt kutyák pihenni tudtak. http://www.kutya.hu/read.php?u=0611/alaszkai_fenykepalbum.htm JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

161. Elküldve: 2007-03-01 13:14:16, Érdekességek innen-onnan	[79.]
Kamakawiwo'ole,Israel Iz Született: 1959. 05. 20 (May 20, 1959 – June 26, 1997) - Oahu, Hawaii "Somewhere Over the Rainbow/What a Wonderful World" cimű dal a Facing Future cimű lemezen található. A legnépszerűbb Hawaii-szigeteki előadó. 1959. május 20-án született Honolulu városában. A 70-es évek közepén megalapította a Makaha Sons Of Ni'ihau együttest, a többi zenész: Skippy (IZ testvére), Louis "Moon" Kauakahi, Sam Gray és Jerome Koko. 1976-ban jelent meg No Kristo c. lemezük. Még öt lemezt jelentettek meg 1982-ig, mikor Skippy szívrohamot kapott, és elhunyt. A csapat nem oszlott fel, és még 1984-ben (Puana Hou Me Ke Aloha), illetve 1986-ban (Ho'ola) is adtak ki lemezt. Hawaii egyik legnépszerűbb tradicionális zenekara lett. IZ szólókarrierbe kezdett, és 1990-ben megjelent Ka 'Ano'i című lemeze, mely az év albuma lett Hawaii-on. 1992-ig a Makaha Sons Of Ni'ihau-val újabb két lemezt jelentetett meg, a Makaha Bash 3-t és a Ho'oluana-t. Második szólólemeze a Facing Future 1993-ban jelent meg, illetve 1995-ben kiadták a E Ala E c. albumot is. Az utóbbi alkotáson található egy duett öccsével, Skippyvel, hála a stúdió technikának. 1996-ban jelent meg utolsó lemeze, az N Dis Life, de túlsúlyossága miatt (340 kg-os testsúly) 1997. június 26-án elhalálozott. Halála után még egy lemezét kiadták Alone In IZ World címmel. JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

160. Elküldve: 2007-02-28 11:03:02, Érdekességek innen-onnan	[80.]
Kutyakiállítások története A városokban is egyre több, kutyákhoz kapcsolódó összejövetelt rendeztek, melyeket szintén a mai kiállítások elôdeinek nevezhetünk. Bár a kutyaverekedtetéseket, mint a "panem et circenses" kormányzási elv cirkuszi részét, hallgatólagosan az állam és az egyház egyaránt támogatta, e kegyetlen sport népszerûsége a XIX. század elején lassan csökkenni kezdett. A városi emberek egyre jobban becsültek bizonyos fajtákat, de nem eredeti rendeltetésük, hanem puszta létük vagy éppen küllemük miatt. Korábban az ilyen jellegû érdeklôdés a kutyák iránt csak az arisztokráciára volt jellemzô, de most már a kisebb testû és egzotikus fajták megtalálhatóak voltak a legtöbb egyszerû háztartásban is. E fajták népszerûségével párhuzamosan növekedett gazdáik igénye, hogy egy kellemes helyen összegyûlhessenek érdeklôdésüket és lelkesedésüket más kutyatartókkal megosztani illetve kutyás ismereteiket bôvíteni. Egy ilyen rendezvény hirdetése olvasható a Sporting Magazine 1834 februári számában: Charlie Aistrop fogadójába várja a 9 font súlyú spánieleket és gazdáikat, hogy egy ezüst kupáért versengjenek. Ez a hirdetés még közvetlenül egy verekedtetést reklámozó felhívás illetve egy színes kis hír mellett szerepelt, mely egy szenzációs alomról számolt be: Mr. C.R. Peck szukája 17 kölyköt fialt. 11 évvel korábban ugyanez a magazin még arról tudósít, hogy az Aistrop híres westminsteri pitjében rendezett verekedtetésen 300 érdeklődő volt jelen, a küzdelem egy óráig és 50 percig tartott, mikor is a menet végén az egyik kutya, Boney eszméletlenül esett össze, sebei iszonyúan véreztek. Charlie Aistrop, a Westminster Pit tulajdonosa csak azután kezdett el vendéglősként tevékenykedni, miután feleségét megölte az egyik medve etetés közben. Aistrop jómódú családban született, mégis a londoni alvilágot választotta, ahol kiélhette kutyák iránti szenvedélyét. London számos fogadóját és nyilvánosházát kiöregedett boxolók vezették, s mindenütt megtalálható volt egy verekedtetésre alkalmas helyiség, de ezek a vendéglôk vagy klubok ennél ártatlanabb szórakozási lehetőségeket is nyújtottak a kutyatulajdonosoknak. Ezek az összejövetelek jelentik a városi kutyakiállítások előzményéit. Egy Jem Burns nevű boxoló például 1825-ös visszavonulása után bulldogoknak rendezett kiállításokat, mivel maga is bulldogokat tenyésztett. A vidéki és városi kutyakiállítások illetve kutyákat is bemutató rendezvények száma folyamatosan nőtt a XIX. század első felében, azonban ahhoz, hogy ne csupán helyi érdeklődésre számottartó események maradjanak, szükség volt még valami nagyon fontos dologra: a vasútra, mely lehetővé tette a kutyásoknak, hogy nagyobb távolságokra is eljuthassanak. A vasút megjelenése előtt egy pénzdíjas verekedtetés Moulsey Hurst-ben még ezreket vonzott és vett rá a hosszú és fáradtságos útnak tartott tíz mérföld leküzdésére, de a Londontól 20 mérföldre fekvô Crawley Down, mely amúgy szintén népszerű találkozóhely volt, már túl messze volt a legtöbb londoni számára. Egy napnál tovább tartó utazás szóba sem jöhetett akkoriban. Ráadásul még nem volt olyan kiállítás, mely a verekedtetések vonzerejének akár csak egy töredékével is rendelkezett volna. 1840-re azonban a vasút lehetôvé tette, hogy viszonylagos kényelemben és gyorsasággal az emberek Londonból Lancasterbe, Leedsbe vagy északra, Yorkba utazhassanak. 1855-re már alig volt olyan nagyobb város, ahova ne lehetett volna vonattal eljutni. Így a falkavadászok már lovaikkal és kutyáikkal együtt utazhattak más megyékbe hosszabb vadászatokra. Hamarosan már kifejezetten kutyakiállítások miatt is vonatra szálltak az emberek. Talán az első kiállítások egyike, mely a vasút fontosságát bizonyította, az 1859 június 28–29-én Newcastle-on-Tyne-ban rendezett show volt, melyet az első kutyakiállításnak szokás nevezni, holott még ez sem volt önálló kutyás rendezvény, hanem a nagy hagyományokkal rendelkezô baromfi kiállítás részeként szerveztek kutyabemutatót. A rendezvény anyagilag nem volt sikeres, szervezôinek 15 font veszteséget okozott. Az eseményrôl azonban tudósított a Newcastle Courant is, 1859. július 1-i számában. A kiállításon 23 pointer és 37 szetter vett részt az ország minden részébôl. Az újság szerint valószínûleg azért érkezett ennyi kutya, mert az egyik szervező, a fegyvergyáros Pape két értékes puskát ajánlott fel a győzteseknek. A legjobb szetter egyébként William Jobling kutyája lett, a legjobb pointer pedig Richard Brailsford tulajdonában szerepelt. A pointerek és szetterek számára kijelölt két osztályon kívül kölyköket és más olyan kutyákat is bemutattak, melyeket a helyszínen meg lehetett vásárolni. A pointereket J.H. Walsh, Thomas Robson és Joseph Jobling bírálta. Walsh a The Field szerkesztője és újságírója volt, valószínûleg az ő ilyen témájú írásai adták az ötletet Shorthose, Reid és Pape számára, hogy kiállítást rendezzenek. A szettereket szintén Walsh illetve Frances Foulger és Richard Brailsford bírálta, utóbbi kettô vadőrként szolgált egy-egy herceg birtokán. Pape, Reid és Shorthose rendezvénye valójában nem nevezhető minden idők első kutyakiállításának, azonban kétségtelenül az övék volt az első olyan bemutató, melyre az ország távoli részeiről is érkeztek kiállítók, például Manchester, Huddersfiel, Lancaster és Penrith városából, sőt az egyik bíró Londonból utazott a kiállításra. Ez a rendezvény bebizonyította, hogy a vasút segítségével egy kutyakiállítás is számot tarthat országos érdeklődésre. http://www.kutya.hu/read.php?u=belso/../0107/28.htm JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

159. Elküldve: 2007-02-28 10:54:16, Érdekességek innen-onnan	[81.]
A kutyák intelligenciájáról A Neue Züricher Zeitung című svájci lap online kiadásában olvasható cikk szerint Adacsi Ikuma, a kyotói egyetem kutatója szerint a legújabb tesztek alapján a kutya és gazdája közötti kommunikációban az állat gyakran jobb eredményeket ér el, mint az ember. Ha a kutya felvételről hallgatja a gazdája hangját, egyértelműen felismeri őt, bár az zavart okoz, ha egy idegen ember fotóját látja közben. Amennyiben a fotó és a hang azonos személytől származik, a kutya csak rövid pillantást vet rá. A svájci lap idézi Miklósi Ádámot, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományos Egyetem kutatóját, aki viszont arról számol be, hogy a kutya gazdája kudarcot vall, ha a kutyáját az ugatás alapján kell azonosítania. Ugyanakkor a magatartáskutató szerint bebizonyosodott, hogy az ember ugatás alapján megérti, milyen érzelmi állapotban van kutyája: fáradt, fél, vagy éppen agresszíven ugat. Miklósi Ádám szerint ez a bizonyíték arra, hogy az ugatás nem egyszerűen a több tízezer éven át tartó háziasítás mellékterméke, hanem az ember és az állat közötti kommunikáció része, de a kutya nyelvileg egy csecsemő szintjén marad a fejlődésben - vélekedik Miklósi. Amennyiben a szociális figyelemről van szó, a kutya roppant intelligens, hiszen észleli, hogy figyeli-e az ember, vagy sem, és született képessége, hogy megértse az ember pillantását vagy gesztusait. Ha egy problémát nem tud megoldani, akkor felveszi az emberrel a kapcsolatot, és segítséget kér, keresi pillantását. Egy farkas hasonló helyzetben nem támaszkodik az emberre, még akkor sem, ha emberek nevelték fel. Az emberszabású majmok képesek ugyan komplex problémák megoldására, de ha kudarcot vallanak, nem támaszkodnak az emberre. A Neue Züricher Zetung online változata szerint az emberi környezetben csak akkor lehetséges a túlélés, ha valaki szociális intelligenciával rendelkezik. Ugyanakkor Miklósi véleménye szerint a kutya megőrizte eredeti okosságát is, bár az emlékezet igen rövid, a kutyák csak hat percig képesek észben tartani, hová tették játékukat. "A kutya objektumok nélküli világban él" - mondta a svájci lapnak Miklósi Ádám, a magyar viselkedéskutató http://www.kutya.hu/show.php?id=743 JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

158. Elküldve: 2007-02-27 12:52:00, Érdekességek innen-onnan	[82.]
Az afgán agárAfganisztán szoros értelemben vett történelme az időszámításunk előtti hatodik században kezdődik, a perzsa hódítás idején. Fejlett civilizáció kezdett kialakulni a területen, melyet azonban a mongol invázió olyannyira elpusztított a tizenharmadik században, hogy az igazán a mai napig sem tudott regenerálódni. A híradókból mindenki tudja, hogy Afganisztán nem egyetlen nemzet országa, hanem több törzs, népcsoport is osztozik rajta. Ha történetesen békében éltek egymás mellett, akkor idegen erő próbálta hatalmába keríteni az országot. Ha a betolakodót sikerült visszaverni, akkor belső villongások törtek ki. Az afgán agár jelenléte a nyugati világban is a háborúknak köszönhető, hiszen mindegyik korabeli import a brit hadsereg katonái illetve feleségeik által érkezett Londonba. Lerombolt ország, gonosz történelem: egy csodálatos kutya szülőhazája. Az afgán agár a törzsek és klánok örvénylő masszájából született, a régióhoz hasonlóan teljesen egyedülálló küllemmel, zavaros múlttal, problémás jövővel. A legtöbb ember csupán kiállítási primadonnának tekinti az afgán agarat csodálatos szőre miatt, és nem kérdezi, milyen emberek, milyen célra alakították ki a fajtát. Szerencsétlen módon lenyűgöző megjelenése a nyugati ember számára szinte érthetetlen belsőt takar, szupermodell külseje azonban főleg olyanokat vonz, akik nem fáradnak az agárlélek megfejtésével. Ez a kutya nem hozza oda a papucsodat, hanem megeszi. Hogy miért? Mert így akarja. Akárcsak a törzsek tagjai, akik őseit tenyésztették, nem viseli, hogy uralkodjanak rajta és általában nem úgy viselkedik, ahogy az az adott helyzetben hasznos lenne számára. Ezeket a makacs kutyákat az új tulajdonos sokszor nem is veréssel bünteti, hanem egyszerűen kidobja őket a korábban gondoskodást ígérő otthonból – ahogyan számos nyugati ország elfelejt Afganisztán pártfogója lenni az első problémásabb pillanatban. Könnyebben értjük meg az afgán agár viselkedését, ha tudjuk, milyen célra használták őshazájában. Bár testőrként és terelőkutyaként is dolgozott, elsődleges feladata a vadászat volt. Afganisztán királyai generációkon keresztül vadászkutya-tenyészeteket tartottak fenn. Az afgán agárnak kiváló a látása, hiszen elsősorban szemével követi a zsákmányt. (Az angol „sighthound” kifejezés találóan jellemzi ezt a típusú vadászkutyát.) A vadászok lóháton kísérték a kutyákat, de az afgán agarak rendszerint lehagyták a lovakat, és az ember irányítása nélkül, saját elképzeléseik szerint vadásztak. Ez a független gondolkodás napjainkban is sajátja a fajtának. Több forrás szerint is számos formában vadásztak az afgán agárral: falkában, kan-szuka párban és egyetlen kutyával is. Gyakorlatilag minden vadászati szituációban használták a kutyát, területtől és vadtól függően. Mindenre vadásztak vele, ami csak előfordult a környéken és a vadász meg akarta szerezni: hegyi szarvasra, antilopra, nyúlra, de farkasra, sakálra, vadkutyára, sőt a leopárd egy hegyekben élő változatára is. Az afgán agarat használták arra is, hogy felverje a szárnyasvadat a vadász puskája vagy a sólyom számára, sőt terrierek hiányában neki kellett elintéznie a mormotát is, melyet a hegylakók különösen kedveltek húsa és szőrméje miatt. Mindez nem azt jelenti, hogy minden egyes agarat minden vadra használtak, hanem hogy a fajta képességei lehetővé tették az egyes egyedek szituációnak megfelelő használatát. Az afgán agárnak nem csupán gyorsnak kellett lennie, hanem kitartónak, fordulékonynak és stabilnak is, hogy a világ egyik leggyilkosabb talaján, durva, kövekkel borított terepen, sőt a hegyekben is addig üldözhesse zsákmányát, míg el nem éri: a vadászat vége a gyilkolás. Afganisztánban mindig is könnyű volt ölni; a legbátrabb harcos lett a törzs vezetője, a leggyilkosabb kutya pedig a falkavezér, akit a törzs még dicsért és jutalmazott is magatartásáért. Az üldözés és a gyilkolás ösztönét napjainkban sem nehéz felfedezni az afgán agárban, főleg kisebb emlősállatok jelenlétében. Az afgán agár bundája egy viszonylag robusztus, falkavadász típusú testet rejt, mely felépítését tekintve bárhol, bármilyen ősből kialakulhatott. A fajta különlegesen finom, hosszú szőrzete azonban csak nagy földrajzi magasságokban élő vadállatoknál fordul elő; a pofa, a hát és a farok felső részének rövid szőrzete is a sajátságos klíma következménye. Tény, hogy a fajta Afganisztán területén alakult ki mai formájában, de hogy ősei honnan származnak, azt csak találgatni lehet. Két teória – a fajta már évezredekkel ezelőtt létezett Egyiptomban illetve Ázsia sztyeppéin alakult ki –, már megdőlt. Körülbelül 30 éve érdekes vita bontakozott ki a Dog World c. szakmai hetilap hasábjain az afgán agár és a saluki tenyésztők között. A vitát Mrs. Hope Waters indította útjára egy rövid írásával, melyben egy bírót kritizált, aki kifogásolta, hogy a hölgy egyik salukijának erősen felfelé ívelő, gyűrűs farka van. Mrs. Waters ezt azzal magyarázta, hogy az afgán a saluki leszármazottja, és mint tudjuk, annak ilyen farokkal kell rendelkeznie. Az afgán agár tenyésztők először csupán rossz viccnek tartották az egészet, de Mrs. Waters hitelesnek tűnő érvekkel támasztotta alá állítását. Régészeti leletek tanúsága szerint saluki típusú kutyák már i.e. negyedik évezredben, sőt korábban is léteztek Egyiptomban és Mezopotámiában. Afganisztánban nem találtak ehhez hasonló leleteket, Perzsiában viszont igen, ahova Szíriából illetve Mezopotámiából került a saluki, Tazi vagy arab agár néven. Afganisztánba valószínűleg akkor kerültek agarak, mikor az ország Szíriával és Mezopotámiával kereskedett, Szírián keresztül. A kereskedelmi utakon bekerülő, rövidszőrű kutyák aztán alkalmazkodtak a helyi klímához és vadászati viszonyokhoz. Egyébként Mrs. Waters szerint nem ritka jelenség a salukinál, hogy puha, vattaszerű szőrt növeszt a vállainál és a combján. Ez a szőrzet minőségében különbözik az aljszőrzettől, és néhány esetben kiterjed a fejre és a horpasz tájékára. Ez egyértelmű bizonyíték a saluki és az afgán közeli rokonságára. Szelektív tenyésztésnél ez a szőrzet hasonlítani kezd a sokkal rövidebb szőrű, korai import afgánok szőrére. Egy angol kiállításon egyszer szerepelt egy határozott szakállal rendelkező saluki. A Popular Dogs 1966 márciusi számában egy afganisztáni gazellavadászatról szóló tudósítás olvasható, mely szerint Afganisztánban az afgán agár egyik neve a Tazi, ahogyan a salukit hívják Perzsiában. Az azonban biztos, hogy az afgán agár a XIX. század második felében jelent meg a nyugati világban. A legkorábbi fennmaradt képi ábrázolás, melyen egy félreismerhetetlen, teljes szőrben lévő afgán agár látható, 1809-ből, Indiából származik, a másolatát 1813-ban publikálták Londonban. Az első példányok az indiai-afgán határháborúból visszatérő brit katonákkal érkeztek Londonba; néhányukat kiállításokon is szerepeltették, afgán agár néven, de igazi érdeklődés még nem mutatkozott a fajta iránt, egészen 1907-ig, mikor John Barff kapitány Perzsiából, Indián keresztül, hazahozta Zardin nevű kutyáját. Ez az afgán agár csodálatos stílusú, jó szőrben lévő kutya volt, sötét maszkkal, nagy sikert aratott az angol kutyabarátok körében. Zardint további importok követték, néhány példány már az Újvilágba is elkerült, a háború alatt azonban teljesen eltűnt a fajta a nyugati világból. 1920 körülre tehető, hogy Murray őrnagy feleségével, Mrs. G. Bell Murray-vel és Miss Jean C. Manson Skóciába vittek egy csoport afgán agarat, melyet vettek, de lehet, hogy már maguk tenyésztettek a nyolcéves háború alatt Balukisztánban, mely akkor független állam volt Dél-Afganisztán területén, ma Pakisztán része. Ezekből az importokból tenyésztette ki Miss Manson, az őrnagy és mások a Bell-Murray vonalat az 1920-as években. 1925-ben Mrs. Mary Amps újabb csoport afgán agarat hozott Európába, pontosabban Angliába, abból a kennelből, amit ő tartott fent Kabulban. Ezek a kutyák többségükben a hegyi típust képviselték, robusztus felépítésűek voltak, viszonylag rövidek, többé-kevésbé dús szőrzettel. Ezekből az importokból jött létre a Ghazni vonal, mely Amps kenneléről kapta nevét. Ezek közül a legsikeresebb kiállítási kutya és fedezőkan Ch. Sirdar of Ghazni. A 20-as évek során több Bell-Murray kutyát vittek az USA-ba, és amikor az AKC megnyitotta törzskönyvét a fajtának 1926 októberében, néhányat ezekből regisztráltak is. Az első amerikai alom két Bell-Murray kutyától született 1927-ben, de a fajta amerikai tenyésztésének igazi kezdetét az első Ghazni import jelentette 1931-ben, mikor Zeppo Marx és felesége Angliából vásárolt egy tenyészpárt, Asra of Ghaznit és Westmill Omart. A két kutyát később Q.A. Shaw McKean szerezte meg Prides Hill nevű kennele számára. Az afgán agár európai állománya még mindig nem teljesen homogén, többek között azért, mert a fajta szülőhazájából különböző típusú kutyák érkeztek. Egyes afgán források hat vagy még több típust különböztetnek meg, elsősorban előfordulás és szín alapján. Kétségtelen, hogy vannak átmeneti variációk, de alapvetően két típusról beszélhetünk: a déli és nyugati sivatagok kutyája általában világos színű, szőrzete ritkább. Az északi hegységek kutyája, a hegyi típus inkább sötétebb színű, kompaktabb felépítésű, sokkal dúsabb szőrzetű. Ez a két változat, és a többi altípus is, logikusan tükrözi az ország változatos klímáját és földrajzát. A szülőföld típusait a fajtát gyarmatosító nyugati világ sem segítette összeolvadni. Ahogy a nagy nemzetek különböző törzsekre oszlanak Afganisztánban, eltérő geopolitikai motívumokkal és gondolkodásmóddal, ugyanúgy különböző csoportokat találunk az afgán agár hívei között, akik egy-egy specifikumot kiemelve és dicsőítve, elfelejtik figyelembe venni a fajta egészének lényegét. Ahogy az uralkodó osztály lenézte a műveletlen, szakállas törzsi harcosokat, és inkább a sah köreit kereste, így napjainkban számos kiállítási megszállott lenézi az afgán agár vadászkutya mivoltából fakadó tulajdonságokat. A show és a versenypálya közötti szakadék számos országban egyre mélyül. Pedig mire jó egy csodálatos afgán, mely nem tud futni és vadászni és egy fordítva, a legjobban vadászó afgán agár sem teljesértékű képviselője fajtájának, ha hiányzik belőle a standard által rögzített szépség, elegancia és méltóság. Talán már az eddigiekből is kiviláglik, csupán tévhit az afgán agár közmondásos butasága, kezelhetetlensége és gyávasága. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ősi környezetéből kiragadott vadászkutya egyelőre nem tud és nem is akar a nyugati kultúra merőben más igényeivel azonosulni. Elcsépelt anekdota a hajógyári szigeten afgán agarait pokróccal sétáltató gazda esete: ha kutyái kirohannak a világból, kocsijába beülve várja meg, míg visszatérnek. Ja, a pokrócok? Egész éjszaka azért nem lehet fűteni a kocsit! Viccen kívül, több kezelhető afgán agarat is ismerek, amelyek ha nem is német juhászos fegyelemmel, de engedelmeskednek gazdájuk parancsainak. Sőt, az USA-ban több aktívan versenyző afgán agarat is látni az agility és obedience pályán – de erre talán csak az amerikaiak képesek… Az afgán agár szőrápolása elég időigényes dolog, vagy költséges, ha kozmetikusra bízzuk. A grooming három alaptípusa a kiállítási, a kölyök- és az esetenkénti szőrápolás. (Utóbbi a csomók eltávolítása miatt szükséges.) A kölyökszőr ápolása serkenti a szőrzet növekedését és eltávolítja az elhalt kölyökszőrt. A kiállítási szőrápolás több fázisból áll: fürdetés előtti kondicionálás, samponozás, öblítés, kondicionálás, öblítés, fürdetés utáni kondicionálás, szárítás, kefélés, fésülés. Ez a procedúra akár hat órát is igénybe vehet, függően az adott kutya szőrének sűrűségétől, szerkezetétől és kondíciójától. A kölyökápolás nem tart fél óránál tovább, mikor a kölyök már nyugtalankodni kezd. Az esetenkénti szőrápolás időtartama a kiváltó októl függően változik. Nagyon fontos, hogy sohase keféljük az afgán agár szőrét szárazon vagy koszosan! Ez csak összetöri a szőrt és feltölti elektromossággal. Ami a különböző kozmetikai felszerelések mellett nagyon hasznos kellék egy afgán agárhoz, az a hajháló. Ez egy nadrágszárhoz hasonlatos formájú anyag, melyet a kutya fejére kell húzni evés előtt, hogy a füle ne lógjon a vacsorába és a mi kutyánknak is olyan szép fülszőrzete legyen, mint amilyet a felnőtt kiállítási sztárokon oly sokat csodáltunk. http://www.kutya.hu/0203/04.htm JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

157. Elküldve: 2007-02-25 21:11:40, Érdekességek innen-onnan	[83.]
Kerítéssel védik az andalúziai hiúzokat Az egyik dél-spanyolországi nemzeti parkot övező utak mentén 3 méter magas kerítést építenek, hogy megvédjék a ritka, ibériai párduchiúzt. Az andalúz hatóságok azután döntöttek így, hogy egy természetvédő szervezet felhívta a figyelmet arra, mennyi hiúz végzi a kocsik kerekei alatt. Az ibériai párduchiúz (Lynx pardinus) a legveszélyeztetettebb nagymacska a világon. Az Ecologists in Action nevű szervezet adatai szerint tavaly nyolcat ütöttek el az autóutakon Andalúziában közülük. A kerítések, melyekkel a korábbi, alacsonyabb kerítéseket fogják helyettesíteni, lehetetlenné teszik majd, hogy az állatok az úton kössenek ki. Nem csak magasságuknál fogva, hanem azért is, mert mélyen be lesznek ásva a földbe. A párduchiúz ugyanis, mint minden macskaféle, ha felül nem jut át, az ásást választja. Az ibériai párduchiúz egykor az egész Ibériai-félszigetet lakra, azonban az elmúlt 150 évben száma egyeddrasztikusan lecsökkent. A Dońana Nemzeti Parkban és környékén mindössze kb. 100 állat él napjainkban és a természetvédők attól félnek, hogy ez a faj lesz az első nagymacska, ami kihal a kardfogú tigris óta, ami 10 ezer évvel ezelőtt tűnt el örökre a bolygóról. Az Európai Bizottság egyébként tavaly októberben figyelmeztette Spanyolországot arra, hogy a Donana park övezetébe tervezett útépítések a párduchiúz élőhelyét is veszélybe sodorhatják. A kerítésépítéssel együtt természetesen alagutak is épülnek az utak alatt, hogy a hiúzok át tudjanak kelni territóriumuk egyik részéből amásikra anélkül, hogy a kocsiktól kellene félniük. http://www.zoldmagazin.com/belso/parduchiuz.html JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

156. Elküldve: 2007-02-25 21:06:06, Érdekességek innen-onnan	[84.]
A fagy végzett a Neander-völgyi emberekkel? A szakemberek szerint a Neander-völgyi ősemberek mintegy 35 000 éve haltak ki Európa legtöbb vidékén. A nemrég napvilágra került új adatok alapján az Ibériai-félsziget déli részén lévő utolsó ismert menedékhelyükről valószínűleg mintegy 24 000 éve pusztította ki őket egy hideg időszak. Az új kutatási eredményekről spanyol szakemberek és a Gibraltári Múzeum tudósai számoltak be a Quaternary Science Reviews folyóiratban. Azt állítják, hogy egy hőmérséklet-csökkenéssel járó klímaváltozás feltehetőleg szárazságot okozott, amely miatt a még életben maradt Neander-völgyiek elvesztették édesvízforrásaikat és kipusztultak azok az állatok is, amelyekre vadásztak. A Baleári-szigetek melletti tengerfenékfúrásokból nyert üledékmagok arról tanúskodnak, hogy a tengerfelszín átlaghőmérséklete 8 °C-ra süllyedt. A napjainkban mért felszíni hőmérséklet ugyanezen a vidéken 14 és 20 °C között változik. Ezenkívül fokozott mennyiségű homok rakódott le a tengerben, és a tengerbe torkolló folyók vízmennyisége is csökkent. Az ősmaradványok alapján a Neander-völgyiek (Homo neanderthalensis) úgy 350000 éve jelentek meg. Ezek a zömök, erős testfelépítésű vadászok elterjedésük csúcspontján nagy területen fordultak elő: nyugaton Britanniától és az Ibériai-félszigettől délen a mai Izraelig, keleten pedig Üzbegisztánig. Saját fajunk, a Homo sapiens Afrikában alakult ki, és hozzávetőleg 40000 éve szorította ki a Neander-völgyieket Európából. Az utolsó jégkorszak idején a Neander-völgyiek az Ibériai-félszigeten találtak menedéket, ahol még több ezer évig éltek, miután Európa többi részéről már kipusztultak. A korábbi jégkorszakokat helyi "szigeteken" vészelték át, és újra szétszóródtak, amikor a körülmények jobbra fordultak. Az utolsó jégkorszakot azonban több gyors és jelentős klímaváltozás jellemezte, amely 30000 éve érte el tetőpontját. Úgy tűnik, az Ibériai-félsziget déli része védelmet nyújtott a legrosszabb környezeti hatások ellen, de úgy 24000 éve a körülmények ott is leromlottak. A lehűlést okozhatták a Föld Naphoz viszonyított helyzetének ciklikus változásai, az ún. Milankovitch-féle ciklusok. A rossz körülményeket tovább rontották a Rhone völgyén végigsüvítő dermesztő sarkvidéki szelek, valamint a Szahara felől északra áramló levegő, ami szintén hozzájárult a Földközi-tenger lehűléséhez ezen a vidéken. Ezekhez a gyors változásokhoz már a szívós Neander-völgyi ősemberek sem tudtak alkalmazkodni. Utolsó ismert menedékhelyük, a gibraltári Gorham-barlang volt. http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&;rov=3&id=8855&PHPSESSID=75c135a58071e1fdddd44e8fd1e7d383 JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

155. Elküldve: 2007-02-22 19:12:57, Érdekességek innen-onnan	[85.]
Új-Zéland betiltja a vadászgörény-tartást Büdösek, megeszik a nemzet jelképállatát, és kitúrnak odvaikból más őshonos állatfajtákat - vélekedik az új-zélandi kormány a vadászgörényről, melynek tartását a közeljövőben szeretnék betiltani. A házikedvencként tartott, menyétfélék családjába tartozó ragadozó bizony rengeteg kárt okozott az elmúlt években a szigetország állatvilágában. A vadászgörényt 1867-ben hozták be Új-Zélandba az európai telepesek, hogy a szintén általuk betelepített, vészesen elszaporodó nyúlállományt féken tartsák. Sajnos a vadászgörények hamar rákaptak a nemzeti madár, a kiwi húsának és tojásának ízére. A kiwi éjjeli madár, nem tud repülni, nehézkesen, és ügyetlenül mozog; az ügyes kis görénynek nem okoz gondot, hogy elkapja őt föld alatti odújában. És nem csupán a kiwi, hanem több más, őshonos állat is hasonlóan járt, hiszen ők tulajdonképpen ragadozómentes környezetben fejlődtek ki és éltek egészen a XIX. századig, és gyakorlatilag semmilyen védekezési metódust nem fejlesztettek ki az ilyesfajta veszélyekre.http://elliottback.com/wp/archives/2006/03/09/kiwi-bird-picture/ A helyi környezetvédő szervezet, a Forest and Bird Protection Society káros ragadozónak minősítette a vadászgörényt, mely a marhavészt és az emberi influenzát is terjeszti. Ha törvény lesz a tervezetből, akkor bárki, akit vadszgörény árusításán vagy tenyésztésén kapnak 5 év börtönre illetve 100 000 új-zélandi dollárra (több, mint 12 millió forint) büntethetnek. Kivételt képeznek a már meglévő háziállatok és - sajnos - a vadászgörényeket prémjükért tenyésztő szőrmefarmok. A környezetvédelmi minisztériumnak nincsenek adatai arról, hány ezer vadászgörény él szabadon, de a helyi élővilágra szintén veszélyes menyéttel és hermelinnel együtt szigorú kontrollálásukat illetve kiirtásukat tervezik. http://www.zoldmagazin.com/belso/vadaszgoreny.html JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

154. Elküldve: 2007-02-21 19:59:42, Érdekességek innen-onnan	[86.]
A tánc kialakulásának története, avagy az őskor varázslatos táncművészete Hol kezdődik a tánc története? Mit is nevezhetünk egyáltalán táncnak? Ezen kérdések megválaszolása néha igen komoly problémát vet fel. Több felfogás vetekszik egymással. Egyik szerint a tánc kialakulása és fejlődése egyidős az ember történetével, másik szerint az állatoktól ered. A különbség, hogy az állatok életében a "tánc", melyet udvarlási időszakukban lejtenek, ösztönös tevékenység és a lét- ill. fajfenntartás elengedhetetlen feltétele de ezen túlmenően semmiféle többlet célja vagy funkciója nem ismeretes. Az ember életében is volt ugyan egy korai szakasz, amikor még ösztönös tevékenységnek számított ez a tevékenység de a tudat fejlődésével egyre tudatosabbá vált. Mielőtt létrejött a törzsközösségi társadalom, mely az összművészet létezésének megalapozója, még nem beszélhetünk igazi művészi tevékenységről, csak mint valamilyen primitív munkatevékenység egyik formájáról. Az ősközösségeknél a tánc speciális munkatevékenységnek számított, ezért bizonyos értelemben vezető szerepet vívott ki a művészetek történelmi fejlődésének kezdetén. Ezt azzal érte el, hogy a munkatevékenységhez szükséges fizikai feltételek mellett a közösség pszichikai feltételeit is megteremtette Céljában azonosult a tényleges munkával, mindenkinek érdekében állt az elvégzése és ehhez mindenkinek meg volt a megfelelő munkaeszköze is, vagyis a saját teste és mozdulatai. A kérdés az, mitől nevezhetünk egy mozdulatsort táncnak, hogyan alakultak át az ősember mindennapi tevékenységéből származó mozdulatok tánccá? Hogyan és mitől vált szét a munka és a tánc? Az átalakulás alapja a ritmus létezésének és fontosságának felismerése lehetett. Minden olyan mozgásformát, amely ritmikus, hajlandóak vagyunk táncnak nevezni; tehát bármifajta táncról akkor beszélhetünk, ha van ritmus és van egy ritmusra mozgó test, legyen az emberé vagy állaté. Az állatok felülmúlhatatlanul lenyűgöző mozdulatai, melyeket csábtáncaikban tesznek, ősidők óta az emberiség táncalkotó fantáziájának megindítói. A munka eredményessége a bevált mozdulatok ismétlésétől, beidegzéséből és természetesen ritmusba hozásától függött. A ritmus feletti uralom megszerzése viszont igen komoly és nehéz feladat és még a mai napig is az, az ember számára. A ritmus feletti uralom - ritmus érzék -, a test feletti uralmat is biztosította, ami pedig minden tánc alapja. A ritmus egy része szervesen beletartozó az emberbe, ami öröklődik, másik része viszont fejleszthető; de az öröklött ritmusérzéket is meg kellett valahogy szerezniük elődeinknek. Ez csak úgy volt lehetséges, amit közvetlenül átéltek, megtapasztaltak, vagyis saját légzésük és szívdobogásuk. A légzés ritmusán nyugszik az emberi élet és ehhez igazodik a vérkeringés ritmusa 1:4 arányban. Megfigyelhetjük, hogy ez az arány még ma is érvényesül, még a legbonyolultabb színpadi táncműveknél is, amelyek a 4-es számra vagy annak többszörösére épülnek. A munka esetében a ritmus többek között rendező és motiváló szerepet töltött be. A társadalmi fejlődés folyamán a ritmus egyre jobban differenciálódott és később érzelmi színezetet is kapott. Az állandó tartalmi és formai elkülönülés igen pozitívan hatott a tánc fejlődésére is, ahol a leghatásosabban érvényesülhettek a különböző ritmikai variációk és minden esztétikailag megemlíthető ritmusnak igen fontos felidéző szerepe volt. "A munkaritmusról való leszakadás fázisai nem igazán ismertek de kétségtelen, hogy a mágikus korszak gondolat- és érzésvilága, mint kezdő mozzanat nagy szerepet játszott benne."(Lukács György) Az őskorban a ritmikus tánctevékenység nagyon fontos szerepet töltött be az ősember és a törzs életében. Szorosan kapcsolódott a varázslathoz és a mágiához de életük minden területét és szakaszát áthatotta. Tánc nélkül szinte elképzelhetetlen volt a mindennapi életük: táncoltak, ha vadászni mentek, vagy ha onnan visszatértek; táncoltak, hogy bő legyen a termés; táncoltak, ha valaki megbetegedett és gyógyulását szerették volna; táncoltak, ha valami öröm vagy bánat érte őket. http://www.tanc.hu/main.php?id=75http://photo.lacina.net/photos-149-south-india-theyyam-ritual-dance.html JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

153. Elküldve: 2007-02-20 21:26:30, Érdekességek innen-onnan	[87.]
Mori-ori őslakók és maori indiánok Új-Zéland, a polinéziai szigetvilág központja két fő szigetrészből áll. Az Északi-szigetet - területe 115 ezer négyzetkilométer- a maori indiánok Te ika a Maui-nak nevezik, a Déli-szigetrészt - területe 151 ezer négyzetkilométer - pedig Te Wai Pounamu-nak. A két nagy szigethez még két kisebb sziget tartozik, a Chatman és a Stewart. A szigetek összterülete Magyarország területének két és félszerese. Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy kik voltak az őslakosok. Annyit tudni bizonyosan, hogy a maori hódítás előtt a mori-ori nép lakta e szigeteket. A mori-orik rendkívül érdekes embertípushoz tartoztak, vörös hajukkal és égszínkék szemükkel nem hasonlítottak egyetlen más, jelenlegi embertípushoz sem. De mindez ma már a múlté. Kik a maorik? Polinéziai népcsoport, tagjai pedig kenuikon érkeztek e szigetekre, rövid idő alatt meghódítva azokat. Több elmélet is van arról, hogy miért hagyták el a maorik Polinéziát. Az egyik ilyen elmélet szerint azért, mert a rendkívül agresszív és durva népet elűzték Polinéziából. A Polinéziai-szigetekről elhajózva, Új-Zélandot találták a legmegfelelőbb helynek letelepedéshez. Itt - többek közt kannibalizmussal - leigázták a mori-orikat, és teljesen hatalmukba vették Új-Zélandot. A maorik nemcsak a mori-ori népet tüntették el - megették -, hanem a szigeten élő legnagyobb madárfajt, a moát is, amely szintén egyedi volt, akárcsak az itt élő mori-ori nép. A moa a struccnál is nagyobb volt, de nem toll borította testét, hanem selymes szőrpihe. Akárcsak a kivimadárét, amelynek jelenleg nagyon kevés páldánya él még természetes környezetében. A kivit védetté kellett nyilvánítani, mert a nyolcvanas években még előszeretettel fogyasztották a maorik. Bizonyára sok angolszásznak is ízlett, mert döbbenetesen apadt számuk ezekben az években. Tragikomikus oldala a dolognak, hogy a világhírű McDonald’s gyorsétterem-hálózat fantáziát látott e gügye madár értékesítésében: nagy sikert aratott az étlapján szereplő kiwiburger-rel. A kivi az esőerdők mélyén a sűrű aljnövényzetet kedveli, kerüli a fényt és nappal behúzódik a legsötétebb sűrűbe. Vakságával magyarázható éjszakai életmódja is. Visszatérve az utolsó moákat és mori-orikat is elfogyasztó maorikhoz: Új-Zéland benépesülésének története a mai ismeretek szerint mintegy 1200 évet foglal magába. Az is ismert tény, hogy az ide érkező népek sokkal fejlettebb kultúrával rendelkeztek, mint a szomszédos Ausztrália őslakói. Természetesen, más antropológiai embertípust képviseltek. Három korszakot ölel fel Új-Zéland benépesülése: a mori-orik, avagy a moavadászok kora; a maori népek kora - az 1350-es évektől a 19. századig; és végül az európai civilizáció térhódításának időszaka - napjainkig. Tasman és Cook szigetrelépése egy új korszak kezdetét jelentette. Vitatott, hogy ki az igazi felfedező kettőjük közül. Tasman célja az volt, hogy keresse meg az Indiától Dél-Amerikába vezető tengeri utat - Ausztrália megkerülésével, a lehető legmagasabb szélességi fokon. Miután elhagyta az általa Van Diemen-földnek nevezett szárazföldet (avagy ahogy ma nevezik: Tasmániát), átszelte a később róla elnevezett Tasman-tengert és 1642. december 13-án új partokat fedezett fel. Ez a hely a Déli-szigeten a mai Greymouth-tól északra eső partrész lehetett. Tasman azt hitte, hogy eljutott a titokzatos déli földrész nyugati partjaihoz és elnevezte Staten Landt-nak, azaz Államok földjének. A partvonalat követve, észak-keletnek tartott két kis vitorlás hajójával, majd lehorgonyozott egy tágas öbölben. Ekkor találkoztak először a szigetlakók és az európaiak. A kikötés után nem sokkal maori harcosok jelentek meg kenuikon és megölték Tasman több emberét. Akik megmenekültek - Tasmannal együtt - lemondtak a partok felkutatásáról, és felszedve a horgonyt, gyorsan továbbhajóztak. Az öböl ma Golden Bay néven szerepel a térképen, az Északi-sziget legészakibb partja mellett. Két felfedező: Tasman és Cook Tasman azt hitte, hogy kelet felé nagy öböl helyezkedik el, a két nagy sziget közötti tengeri átjárót később derítette fel Cook kapitány. A Holland Kelet-Indiai Társaság térképészei javasolták, hogy az újonnan felfedezett földdarab neve legyen Niew Zeeland (Új Zéland). Az elnevezés az ausztráliai Niew Holland mintájára született. Az angolok átvették a holland elnevezést, így lett Niew Zeelandból New-Zealand. A maorik Tasman partraszállása után még 130 éven át zárt közösségben éltek. Ekkor érkezett Cook kapitány titkos megbízatásával: Tahititől nyugat felé kellett hajózzon, hogy foglalja el Nagy-Britannia számára az arra található szárazföldeket. Cook először 1769. október 9-én érte el az Északi-sziget partjait, a mai Gisborn város közelében. Itt kunyhókat és embereket talált. Az első partraszállások ütközetekkel jártak, de ezúttal a maorik vére folyt. Ezután továbbhajózva észak felé, a ma Coromandell-nek nevezett félsziget partjain, Mercury Bay-en, őfelsége nevében Cook birtokba vette a szárazföldet, majd körbehajózva az Északi-szigetet, feltérképezte a Déli-sziget partjait is. Az újabb partraszállások nem jártak vérontással. Cook elismerő szavakkal szólt a maorik későbbi barátságos és segítőkész viselkedéséről. A hajón utazó tudósok, Bank és Solander gyűjtötték az első ismereteket a sziget flórájáról és faunájáról. Európa számára ezek az első hiteles tudósítások. E kutatások nyomán végleg szertefoszlott a nagy déli földrész létének legendája. Ezek után megkezdődött a gyarmatosítás. A maorikat elnyomták, megfélemlítették, ugyanakkor hatalmas természeti pusztításokat végeztek. Egyfajta rablógazdálkodás kezdődöt. A maori törzsek között is voltak összecsapások, de a kő- és csontfegyverek nem okoztak akkora pusztulást, mint a korabeli angol lőfegyverek. A pakehák, kihasználva a törzsi ellentéteket, lőfegyvereket szereztek be és a törzsi harcok valóságos vérfürdőkké váltak. Az európaiak behurcoltak több fertőző betegséget is, amelyek ellen nem volt immunitás és ezrével szedték a maori áldozatokat. Ehhez társult az alkohol is, amely morális szempontból tette tönkre a társadalmat. Az erőszak és a törvénytelenségek az 1830-as években anarchikus állapotokat teremtettek. Az európaiak mind nagyobb és nagyobb földterületeket hódítottak meg. A brit kormány 1833-ban megbízottat küldött a szigetre, azzal a feladattal, hogy védje a maorikat az európai spekulánsoktól, a jó szándékú telepeseket pedig a maori zaklatásoktól. A kormány emberének - megbízólevelén kívül - semmi eszköz nem állt rendelkezésére a káosz mérséklésére. Később egy újabb megbízott, William Hobson új megoldási javaslatokkal érkezett a szigetre. Összehívta az Északi-sziget törzsfőnökeit és egy szerződés megkötését ajánlotta nekik. A megállapodás szövegét egy misszionárius tolmácsolta maori nyelvre. A szerződésben a maorik elismerik a brit uralmat, ennek fejében pedig őfelsége garantálja a földhöz való történelmi jogukat. Az 512 maori főnök kézjegyét viselő Waitangi Egyezmény - maori néven Te Tiriti-o Waitangi - bekerült a sziget történelmébe. Sorra jöttek létre az új települések új telepesekkel, és teret nyert az európai civilizáció, kultúra. Később még sok zavargás volt, hiszen a hirtelen érkező civilizációt nehezen emésztették az addig kőkorszaki állapotokban élő maorik. Tapasztalták azonban annak pozitív oldalait is, és egyre többen vették fel az új szokásokat, életmódot. Két hivatalos nyelv: a maori és az angol Kőkorszaki állapotokat említettem, hisz a szigeteken nincs érc, így hát az itt élőknek be kellett érniük a kőből és a csontból készült eszközökkel. Sokszor elgondolkodom azon, hogy mi lett volna jobb a maorik számára? Talán, ha minden maradt volna úgy, ahogy a természet diktálta? Vagy talán illik már a 21. században tévét nézni? Ittlétem alatt tapasztalhattam, hogy ütközik a két kultúra, értékrend. Ma már létezik gazdag maori üzletember és létezik olyan is, aki nem tud megbarátkozni a pénzzel, a harácsolással. Eddigi ismereteim alapján mégis kijelenthetem: talán világviszonylatban is itt élnek a legjobb körülmények között az "őslakosok", nem ismerik és nem érzik az elnyomást. Ugyanúgy hivatalos nyelv a maori nyelv, akár az angol. Az Északi-sziget települései 95 százalékának csak maori neve van - és nem a maori lakosság aránya miatt. Vagy: a Kárpát-medencében, de talán az egész világon utópikusnak hangzik, hogy minden egyes kifogott halért is kárpótlást kapnak a maorik. Jelenleg a lakosság lélekszáma közel 3,5 millió. Ennek háromnegyede az Északi-szigeten él a kedvezőbb életfeltételek miatt. Itt is az ország legnagyobb városába, Aucklandba tömörül a lakosság zöme. Auckland lakossága 1 millió, miközben a Déli-sziget nem éri el az 1 milliós lélekszámot. A metropolisz nem az ország fővárosa, az utóbbi években újból Wellington vállalta fel a politikai és közigazgatási vezető szerepet. Auckland belvárosa metropolisz-jellegű, de a város nagyobb része kertváros, sok zöldövezettel, hatalmas gyönyörű parkokkal és tengerparti öblökkel, kis szigetekkel. A világranglistán a 3. helyen áll kiterjedésével, egyre bővülő átmérője jelenleg 75–80 km közötti. Az Északi-sziget lakossága éppoly sokszínű, mint a sziget természeti világa. Túlnyomó többségben ázsiaiak lakják, de megtalálható valamennyi polinéz nép is, no meg európaiak, köztük nem utolsósorban a magyarok. A Déli-sziget lakosságának kb. 70 százaléka angolszász. Ez tükröződik a kultúrában is. Több mint féléves ittlétem alatt, utazgatásaim során, megállapíthattam, hogy Auckland nem Új-Zéland, hanem egy egyedi arculattal rendelkező világváros. Ha elhagyjuk a várost, kitárul a mesés, éden-szerű szigetvilág, megjelennek a hatalmas, bozótos esőerdők egyedi növényzetükkel és állatvilágukkal. E növények és állatok jelentős hányada csak e szigeten található meg. Rendkívül érdekes, hogy nincs semmilyen – az ember számára veszélyes – növény vagy állat. Talán ez is közrejátszott az idilli kép kialakulásában. Az emlősök száma csekély és főleg a kis pézsmaállatokra korlátozódik. Ezekből is egy-két faj a gyarmatosítás folyamán került a szigetre és nagymértékben elszaporodott. A kis erszényes possumok száma becslések szerint eléri a 70 milliót, ezért kártevőnek minősítették. Huntly környékén több possumvadásszal is megismerkedtem, s ők boldogan hívtak, hogy vegyek részt a vadászaton. Mikor azonban élőben láttam e kis erszényest, lemondtam a meghívást. Később ezt meg is bántam, amiatt, hogy szerettem volna diafilmen dokumentálni a vadászatot, hisz ha ilyen ütemben haladnak a kis erszényes irtásával, két-három év múlva már nem lesz mire vadászni. http://www.hhrf.org/hargitanepe/2001/dec/hn011210.htm http://www.virtualoceania.net/newzealand/photos/culture/maori/ JOMO&HONGCHA TM PORTÁL - [Ezt a hozzászólást újraszerkesztették: 2007-02-20 21:34:36]

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

152. Elküldve: 2007-02-19 22:21:54, Érdekességek innen-onnan	[88.]
Ámon (más elnevezések: Ámun, Ámen, Imen, Ammon, Hammon) egyike a legrégibb isteneknek az ókori Egyiptomban. Már az Óbirodalom, az V. dinasztia korától kezdve előfordul a piramisszövegekben. Nevének eredeti jelentése "Az elrejtett" vagy "Aki rejtve van", de hívták "Egyetlen"-nek is. Leggyakrabban emberként kettős tollkoronával, illetve kos formájában ábrázolták. A kos a teremtő erőt jelképezi, ami utal az istenség ősiségére, a teremtés aktusában való részvételére. Kultusza Thébában virágzott, a XVIII. dinasztia idejére pedig főistenné válik egész Egyiptomban. A karnaki templom ekkor válik Ámon és az egyiptomi vallás központjává is. A templom bejáratánál Ámon kosfejű szfinxek sokaságának formájában látható. Nagyon sokáig tartó kultuszát végül Ízisz és Ozirisz töri meg. Évenként, a Nílus áradásának második hónapjában tartották fényes külsőségek között az Opet ünnepet Ámon tiszteletére http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81mon JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

151. Elküldve: 2007-02-19 19:27:31, Érdekességek innen-onnan	[89.]
A tetoválás rejtélyes története Az emberek már évezredek óta tetoválják, tetováltatják magukat. Ezek az állandó díszek amulettként, dekoráció vagy státusszimbólum gyanánt, esetleg a szerelem, a hit, vagy akár a félelem jelzésére szolgáltak. Joann Fletcher, a Nagy-Britannia-i Yorki Egyetem régészeti tanszékének kutatója a tetoválás történetéről, kulturális jelentőségéről mesél. Melyik a legkorábbi ismert tetoválás? Sokáig a legkorábbi példának az i.e. 2000-ből származó egyiptomi női múmiák testén talált tetoválásokat tartották. Ám 1991-ben egy szenzációs lelet, az oszták-olasz határon előkerült Ötzi felülírta ismereteinket. A vizsgálatok bebizonyították, hogy a "jégember" körülbelül 5200 éves, tehát az ő tetovált teste a legkorábbi ilyen jellegű lelet. Le tudná írni a "jégember" testén látható tetoválásokat és azok jelentését? Kollégám Don Brothwell, a Yorki Egyetem professzora egyike azon kutatóknak, akik Ötzit vizsgálták. A vele folytatott beszélgetéseink alapján úgy vélem, hogy a jégember gerincének alsó felén, valamint a jobb térdén és bokáján lévő apró tetovált pontok és keresztek valószínűleg fájdalomcsillapítási, gyógyászati célokat szolgáltak, hiszen a "jégember" testének ezen részein kóros elváltozások nyomaira bukkantak a kutatók. Ráadásul ez az elmélet megmagyarázza a jelek elhelyezkedésének véletlenszerűségét, összevisszaságát is. I.e. 4000−ből származó egyiptomi szobor tetoválásokkal díszítve Milyen leletek bizonyítják, hogy az ősi egyiptomiak is ismerték a tetoválást? Az egyik fontos bizonyíték, hogy a már i.e. 4000-ből származó szobrocskák testén és végtagjain is láthatóak tetoválás minták. Azután az Észak-Egyiptomban található Gurobnál folytatott ásatások során olyan kisméretű, i.e. 1450-re datált bronz eszközöket találtak, melyeket a kutatók tetováló szerszámokként azonosítottak. És persze ott van az a három Akhmimban talált négyezer éves női múmia, melyekre korábban már utaltam. Az ősi Egyiptomban kiknek volt tetoválása és miért? Mivel ez idáig úgy tűnik, a birodalomban a tetoválás viselése kizárólag a nők sajátossága volt, túlnyomórészt kétes erkölcsű hölgyeknek, például rossz hírű "táncos lányoknak" titulálták a tetoválással rendelkező múmiákat azok (tegyük hozzá, kizárólag férfiakról van szó) felfedezői. Pedig találtak ilyen múmiákat a Luxor közelében lévő Deir el-Bahariban is, ahol általában a királyi családok és a társadalmi elit tagjait temették el. Az egyik ott talált ilyen múmiáról tudjuk, hogy Amunet, egy magas rangú papnő volt, valószínűleg királyi ágyas is, ami szintén rangnak, és nem kétes erkölcsnek számított akkoriban. Az alapvető felfogással szemben, mely szerint a tetoválás a prostitúció jele volt, én azt gondolom, hogy gyógyászati funkciót látott el, afféle örök amulettként szolgált, melynek a terhesség és szülés időszakában volt fontos szerepe. A tetoválások a hasi tájékon és a combok felső részén találhatóak, sok esetben a hasat beborító hálót képezve, mintha védőburokként szolgáltak volna a terhesség idején. Ezek a gyöngyháló minták egyébként nagyon hasonlóak azokhoz a hálókhoz, melyeket a temetkezési helyeken egyes női múmiák fölé helyeztek azzal a céllal, hogy azok megvédjék őket a túlvilágon. Szintén a terhességgel és a nők védelmével való kapcsolatra utal az egyes múmiák combjára tetovált Bes istennőt ábrája is. Bes az egyiptomi mitológiában a vajúdó nőket védte. Kik készítették a tetoválásokat? E kérdésben nincsenek világos írásos bizonyítékaink az ősi Egyiptomra vonatkozóan. Talán a közösség egy idősebb női tagja készítette a fiatalabbaknak, ahogyan ez történt Egyiptomban a 19. században és még ma is számos helyen a világban. Milyen eszközöket, szerszámokat használtak? Valószínű, hogy a W.M.F. Petrie régész által Abüdoszban talált, i.e. 3000-re datált fanyelű tűszerszámok tetováló eszközként funkcionáltak. Petrie szintén talált a fenti készlethez hasonló, szélesebb, laposított tű formájú bronz szerszámokat Gurobnál. A szerszámok formája alapján nem elképzelhetetlen, hogy azokat összekötve használták, s ezáltal összetett minták ismétlésével még szebb és még bonyolultabb motívumokat tudtak alkotni. E leletek elképesztően hasonlítanak a 19. századi Egyiptomban használatos tetováló szerszámokhoz. William Lane (1801-1876), az angol író jegyezte le: "Az operáció néhány összekötözött tű (általában hét) segítségével történik. A tűt fa vagy olaj füstjével színezik, majd anyatejbe mártják és így szúrják a bőrbe. E díszítést általában 5-6 éves gyermekek kapják cigányasszonyok által." Hogy néztek ki ezek a tetoválások? A múmiák esetében legtöbbször pontok alkotta vonalak és gyémántalakzatok voltak, míg a szobrokon látható tetoválások jóval naturalisztikusabb ábrákat alkotnak. Ugyanakkor érdekes, hogy a már említett Bes istennő formája felfedezhető egyes kozmetikai készletek részét képező szobrocskákon és sírkamrák falán lévő női alakok tetoválásaként is. Hány féle színt használtak? A leggyakrabban sötét vagy fekete színezéket, például kormot juttattak a bőr alá. Viszont más ősi kultúrákban, mint például az eszkimóknál, gyakran használtak világosabb színezéket is. Az eszkimók a sárga színezéket felváltva használták a sötétebbel. Mi lepte meg önt a legjobban az ősi egyiptomi tetoválásban? Talán az, hogy kizárólag csak a nők használták e testdekorációs formát. De az is, hogy milyen céllal és hová tetoválták a motívumokat, már persze csak ha igaz az erre vonatkozó elméletem. Meséljen más ősi kutúrák tetoválási szokásairól és jellegzetességeiről! Az egyiptomiakéhoz leghasonlatosabbak természetesen a hozzájuk legközelebbi civilizáció, a Dél-Egyiptom közelében élő numíbiaiak testdíszítő szokásai. A Kubban temetőiben talált mumifikálódott női holttestek tetoválásai kék színűek, de szintén a hasi tájékon találhatóak, ugyanolyan mintákból állnak, tehát szinte bizonyosan ugyanazt a célt szolgálták, mint az ősi Egyiptomban. Érdekes módon szintén az egyiptomiaknak köszönhetően tudunk a mai Líbia területén egykor élő szomszédaik tetoválási szokásairól. Ugyanis a kb. i.e. 1300-1100-ig virágzó kultúra egyiptomi sírok és templomok ábrázolásain megjelenő vezetőinek portréján jól láthatóak a combjukon és karjukon lévő tetoválások. Az Altáj-hegység területén egykor uralkodó szkíta pazirikok egy másfajta, de szintén érdekes tetoválási szokást alkalmaztak. 1948-ban egy kb. 2400 éves szkíta férfi jégbefagyott testére bukkantak Szibériában. A férfi karja gazdagon díszített mitikus állat figurákkal volt dekorálva. Ugyanott 1993-ban pedig egy a hasonló korú női test került elő a jég fogságából, melynek hátát és csuklóját szintén mesebeli figurák díszítették. A görög Hérodotosz egyébként i.e. 450 körül feljegyezte e gyakorlatot. Írásából megtudhatjuk, hogy a szkíták és trákok esetében a tetoválás a nemesi rangot jelezte. Egyes feljegyzésekből tudjuk, hogy az ősi britonok esetében szintén a nemesi rangot jelölték a tetoválással. A testüket borító rengeteg állati ábrázolás miatt ezeket az északi törzseket a rómaiak egyenesen "„picti"-nek, szabad fordításban "festett embereknek" hívták. De az ókori görögökre és rómaiakra is jellemző volt a tetoválás, vagy stigmata, ahogy egyes esetekben hívták a jelölést. Náluk azonban teljesen mást szimbolizáltak a tetoválások, legfőképp a vallási szekták tagjai viseltek ilyeneket, de a rabszolgák és bűnözők megjelölését is gyakran tetoválással oldották meg. Ezért tűnik rendkívül egyedi esetnek IV. Ptolemaiosz (i.e.221-205), Egyiptom macedón származású uralkodóházának fáraója, aki borostyánlevelekkel tetováltatta bőrét, így jelezvén tiszteletét Dionüszosz, a bor és azidőtájt az uralkodóház görög védőistensége iránt. A kereszténység elterjedése után viszont bűnnek számított "eltorzítani" azt, amit Isten teremtett, ezért Konstantin császár (306-373) betiltotta a tetoválást. Szintén találtunk tetoválásokat a valamikor a mai Peru és Chile területén virágzó prekolumbiai civilizáció egyes múmiáin. E múmiák bőrére ugyanazokat a gazdagon díszített mitikus állat figurákat és egyéb szimbólumokat tetoválták, melyek díszítőelemként nagy számban megtalálhatóak e kultúra kerámiáin és egyéb kézműves termékein. Az ábrák a törzsre, combra, kezekre, ujjakra és néha az arcra is kerültek. Észak amerikai indián törzseknél is alkalmazták a tetoválás, de ami talán még ennél is érdekesebb lelet, Grönlandon találtak hat, kb. 1475-ből származó női indián múmiát, melyek szemöldöke és ajka volt tetoválva, hasonlóan ahhoz, ahogy azt a hölgyek manapság preferálják. A kínai Taklamakan-sivatagban is találtak egy kb. 3200 éves tetovált múmiát, de nagy valószínűséggel a kínaiaknál csak a bűnözőket jelölték íly módon. A japánok a 3. században kezdték díszíteni testüket bonyolultabbnál bonyolultabb motívumokkal. A polinéziai kultúra jól ismert és szintén rendkívül bonyolult tetováló motívumait valószínűleg jó pár évezreden keresztül fejlesztették, s e népeknél nem ritka, hogy a díszítés elfedi az egész testet. Nem véletlen, hogy a James Cook 1769-es tahiti expedíciója után ismertté vált, egyébként a helyiek nyelvén ütést vagy csapást jelentő tatatau vagy tattau szóból alakult ki a mai elnevezés (a tetoválás angolul tattoo – szerk.) Az expedició után e testdíszítési forma rohamosan kezdett terjedni Európában. Főként a tengerészek, szénbányászok és egyéb különösen veszélyes foglalkozást űzők alkalmazták. A vasmacska és a bányászlámpa motívuma afféle amulettként szolgált a férfiak alsókarján. Hová fejlődött a tetoválás kultúrája mára a nyugati világon kívüli területeken? A mai japán tetoválások modern művészek által fejlett műszereket alkalmazva valódi műalkotássá fejlődtek, míg a magasan képzett szamoai tetováló mesterek az ősi szerszámokat használva gondosan őrzik a hagyományokat. Afrikában szintén népszerű a tetoválás, a berber nők arcán lévő pontdíszítéstől kezdve a nigériai férfiak arcán lévő bonyolult motívumokon keresztül az egyiptomi keresztények alkarján látható keresztekig sokféle formában él és virágzik a hagyomány. Miit jelképez a híres maori arctetoválás? Az új-zélandi maori kultúra testdíszítése nem csak küllemében, de jelentésében is rendkívül érdekes. A maorik szerint a fej volt a test legfontosabb része, mely megkülönböztette az embert a közösség többi tagjától, s melynek fontos eleme volt az arcon lévő tetoválás, a moko. Minden moko egyedi, s afféle személyi azonosítóként szolgált. Formája alapján következtethettünk viselője társadalmi rangjára, származására és tulajdonságaira is. A harcosok életének nagyobb állomásait, például egy győztes csatában való részvételt, afféle rangjelzésként és kitüntetésként újabb és újabb tetoválások jelezték. A nők is tetováltatták arcukat, de esetükben inkább a szépség megőrzése dominált. Bár a keresztény misszionáriusok megpróbálták lebeszélni őket e gyakorlatról, a maori nők úgy tartották, hogy az arc tetoválása lassítja a bőr öregedését, ráncosodását. Még a ’70-es években is élt és virágzott e szokás. Miután a tű vékonyságú csontvésővel "befaragták" a mintát a bőrbe, szénalapú színezékkel kenték be a sebet, majd finoman újra vésték a motívumokat, mely következtében a kívánt területeken a színezék a bőr alá került, s a hegek begyógyulása után gyönyörű mintázatot alkotott az arcon. Ön szerint milyen mértékben hatottak egymásra a különböző kultúrák tetoválási szokásai? Úgy tűnik, sok esetben más népek szokásaitól teljesen függetlenül alakult ki a test díszítésének ezen formája. De kétségtelen az is, hogy a történelem folyamán sok esetben kereszteződtek egyes népek kultúrái, s ez a folyamat nagyban segítette a tetoválás szokásának elterjedését is. Így volt ez a numíbiaiak és egyiptomiak, trákok és görögök esetében, de gondoljunk csak arra, hogy hány különböző kultúra elemei keveredtek a Római Birodalom területén. Női zenész ábrázolása combján Bes istennő tetoválásával Maori harcos http://an-no.hu/index.php?cikk=1527 JOMO&HONGCHA TM PORTÁL - [Ezt a hozzászólást újraszerkesztették: 2007-02-19 19:38:14]

Kiváló dolgozó

he.za

Tagság: 2004-04-24 20:55:35
Tagszám: #10181
Hozzászólások: 3077

150. Elküldve: 2007-02-15 11:47:54, Érdekességek innen-onnan	[90.]
Az ókori görögök lepipálták a mai sportolókat Az ókori görög sportolók mindig is mintaképül szolgáltak a ma emberének. A legújabb kutatások szerint azonban úgy tűnik, hogy nemcsak a kiemelkedő atléták, hanem a hétköznapi „gályaszolgák” is döbbenetes fizikai teljesítményekre voltak képesek. Magasságuk nem vetekedett a mai ember magasságával (átlagosan nem érték el a 168 centimétert), ám állóképességük messze meghaladhatta korunk élsportolóiét. Harry Rossiter, a brit Leeds Egyetem kutatója és Boris Rankov, a London Egyetem professzora mindezt egy furcsa kísérlettel próbálta meg bebizonyítani. Egy rekonstruált ókori háromevezősoros hajóban, úgynevezett trieresbe ültettek be 170 sportolót, akiknek nem volt más feladata, mint hogy teljes erőből evezzenek, és eljussanak egyik pontból a másikba. Eközben a két tudós nemcsak a hajó sebességét, hanem az evezősök energiafelhasználását is mérte, így állapítva meg, mennyire „hatékonyan” eveztek. Az adatokból kiderült, milyen átlagsebességgel haladt a mai evezősök hajója. A kutatók úgy vélik, hogy a ma emberei között igencsak kevés akad, aki az ókori görögökéhez hasonló teljesítményre képes. A kísérletről a New Scientist tudományos folyóirat legfrissebb száma számolt be. Az ókori görög források szerint ugyanis a háromevezősoros hadihajók képesek voltak akár 7 csomóval is szelni a vizeket, ami hozzávetőleg 15 km/órás sebességnek felel meg. Ráadásul a feljegyzések szerint ezt akár huzamosabb ideig is képesek voltak fenntartani, ahogy arról egy, Boris Rankov által felhozott példa is tanúskodik. Egy feljegyzés szerint ugyanis az athéniek fennhatósága alá tartozó Lesbos szigetén felkelés tört ki, amelyet Athén rövid idő alatt elfojtott. A felkelés leverését követően az athéni népgyűlés a lázadásban részt vett minden mytilenei férfit halálra ítélt, példát akarván statuálni ezzel. Küldtek is a feladat végrehajtására egy háromezevezősoros hadihajót, csakhogy másnapra megenyhültek, és egy másik hajót indítottak az előző napi után, hogy megakadályozza a mészárlást. Ez utóbbi hajó huszonnégy óra alatt beérte a másikat, mivel váltásban eveztek a hajón szolgálók, és enni is csak a fedélzeten ettek. Így sikerült a szigorú ítélet végrehajtását megakadályozni. A feljegyzés a kutató szerint hiteles, és arra lehet belőle következtetni, hogy legalább hét csomós átlagsebességet voltak épesek fenntartani huszonnégy órán keresztül a második hajó evezősei, ellentétben a mostani kísérlet sportolóival, akiknek a maximális sebessége éppen hogy elérte az öt csomót, és azt is csak rövid ideig tudták fenntartani. Rossiterék szerint a rekonstruált hajó pontos mása az ókorinak, a hajón végzett finomítások sem lennének képesek jelentősen megnövelni az evezősök teljesítményét. Sőt, a történészek úgy vélik, hogy a hosszabb edzés, vagy a táplálkozási mód megváltoztatása sem lenne képes jelentősen befolyásolni a kapott eredményt. A brit kutatók kísérletének végkicsengése az, hogy az ókori evezősök vagy valamilyen különleges, általunk nem ismert technikával eveztek, amely sokkal hatékonyabb a mai stílusnál, vagy genetikus adottságaik voltak sokkal jobbak a ma sportolókénál. Elgondolkoztató ezen túlmenően az is, hogy a feljegyzések nem szólnak elit evezőscsapatokról. Volt olyan idő, amikor csak Athén több mint kétszáz háromevezősoros hadihajóval rendelkezett, egy ilyen hajó fedélzetén pedig százhetven evezős húzta az „igát”. „Ha jól számolunk, ez legalább harmincnégyezer kiváló fizikumú embert feltételez. Ez a mennyiség pedig nem egy szűk elitre vall” – mondja Rossiter. Persze vannak, akik szkeptikusan fogadták a kísérlet eredményeit. Egyes kifogások szerint a mai sportolók teljesítményét jelentősen ronthatta az a tény, hogy a rekonstruált hajó valóban megfelelhetett ókori elődjének. Azokat pedig alacsonyabb átlagmagasságú emberekre tervezték, méghozzá úgy, hogy az evezősök úgy is szinte egymás nyakában „lógtak”. A mai sportolók pedig már jóval nagyobbak, ami miatt a szűkebb helyen eleve kisebb teljesítményre voltak képesek. (geographic.hu) Ica

	[előzmény: (149) ákosvári, 2007-02-15 11:00:49]

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

149. Elküldve: 2007-02-15 11:00:49, Érdekességek innen-onnan	[91.]
Fáraók elveszett városait találták meg a tengerben Francia búvárrégészek Franck Goddio vezetésével Alexandria közelében, a tenger fenekén, 6–9 méteres mélységben három, 2500 éves fáraókori város nyomaira bukkantak, amelyeket mind ez ideig csak görög tragédiákból, ókori útleírásokból és legendákból ismertünk. Hérakleionról és Herkulesnek szentelt templomáról például Kr. e. 450-ben a görög történetíró, Hérodotosz emlékezett meg. A görög mitológia szerint Meneláosz spártai király Trójából visszatérve Helenával Hérakleionban állt meg. Sztrabón is megemlékezett e városok gazdagságáról, míg Seneca kicsapongó, erkölcstelen életmódjukról írt. A tengerben most fellelt szobrok, oszlopok és egy különleges szarkofág az első olyan nyom, amely az egykori Hérakleionra, Canopusra és Menouthisra utal. A Kr. e. VI. században alapított fáraókori és görög-római városok maradványainak előkerülését Gaballah ali Gaballah, az egyiptomi Régészeti Hivatal főfelügyelője jelentette be. A három város, amelynek darabjai az Abukíri-öbölből kerültek elő, az ókorban gazdagságukon kívül Serapisnak, Ozirisznek és Ízisznek szentelt templomairól volt nevezetes. A búvárrégészek az elmúlt években a közeli tengerfenéken nagy számban találtak Kr. e. VII. századi szfinxeket, szobrokat, s a Kr. u. IV–VIII. századból származó bizánci és iszlám pénzérméket is. Az egykori Menouthisból fennmaradt egy romos, 30 x 30 méteres építmény és egy 90 méter hosszú falmaradvány. Hérakleion virágzó kikötőváros volt, míg Nagy Sándor Kr. e. 331-ben meg nem alapította Alexandriát. Goddio és csapata szinte teljes egészében megtalálta a vízbe süllyedt várost. Az oszlopok és falak törésvonala alátámasztani látszik azt a feltételezést, hogy a városokat egy VIII. századi nagy földrengés döntötte a tengerbe. A kutatást nagyon lassítja, hogy a lelőhelytől 24 kilométernyire lévő Alexandria ipari üzemei olyan mértékben szennyezik a tengervizet, hogy alig lehet látni. Egyelőre egy életnagyságú, fekete gránit Ízisz-szobortöredéket emeltek ki a tengerből, de filmfelvételeken jól látszik többek között egy fekete bazalt fáraófej a talajba fúródva és egy szakállas, göndör hajú istent ábrázoló mellszobor. http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Afba&url=/eletestudomany/archiv/2000/0027/tudvil/tudvil1/tudvil1.html JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

[válaszok erre: #150]

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

148. Elküldve: 2007-02-14 10:31:16, Érdekességek innen-onnan	[92.]
Tibetiek és tangutok Belső-Ázsia török korszaka E két, egymással rokon nyelvet beszélő nép Belső-Ázsia történetének egy-egy periódusában (a tibeti a 7–9. században, a tangut a 10–12. században) igen fontos szerepet játszott. Míg a tangutok egy ma már kihalt nép, a tibetiek ma is élnek, és sajátos buddhista kultúrájukkal Ázsia művelődésének érdekes színfoltját alkotják. Tibet és a tibetiek története hatalmas stúdium, könyvtárnyi forrásanyaggal és szakirodalommal. Itt másra nem vállalkozhatunk, minthogy a tibeti történelem Belső-Ázsia szempontjából legfontosabb évszázadairól, a 7–9. századról rövid áttekintést adjunk. Tibet története bármennyire is része Belső-Ázsiának, sokkal inkább önálló tanulmányozást igényel Tibet elzártsága és saját nyelvű, magas szintű írásbelisége következtében. A Kínától északnyugatra fekvő területen a legrégibb időktől fogva hallunk egy nomád népről, vagy inkább nomád törzsekről, a kiangokról, akik között ott lehettek a tibetiek ősei is. A Han-korban már gyakran szerepelnek a kínai forrásokban, s emlékezhetünk, hogy a jüecsi vándorláskor az ún. „kis jüecsi”-k délre, a Kuku-nór és a Nan-san vidékére húzódtak, ahol a kiangok éltek. A kiangok betöréseikkel állandóan nyugtalanították Kínát. Az egyik legemlékezetesebb hadjáratuk Kr. e. 63-ban történt, amikor a hiungnukkal együtt pusztították végig Nyugat-Kínát. A kiang törzsek tibeto-burmai nyelveken beszéltek, tehát annak a nyelvcsaládnak anyelvein, amely végső fokon a kínai nyelvvel közös eredetű: egy feltételezett sino-tibeti nyelvcsalád tagjai mind. Nyelveik tehát élesen különböztek a Belső-Ázsia történetében nagy szerepet játszott népeknek iráni, török, mongol és mandzsu-tunguz nyelveitől. Írásbeliségük, akárcsak a többi nomád nép többségének, nem volt. Főleg állattenyésztéssel (juh, kecske, jak és ló) foglalkoztak. Nemezsátrakban laktak, bőrruhákba öltöztek. Totemisztikus hiedelmeik voltak, a keleti kiangok például a majmot tartották totemősüknek. A fontosabb kiang törzsek között találjuk a tanghiangokat, a 10. században majd birodalmat alapító tangutok őseit, akik a Felső-Huangho (tibeti Rma-cshu) vidékén éltek. A zsangzsungok (kínai átírásban zsangtung) Nyugat-Tibetben, a Felső-Szutlej völgyében éltek, határaik északon egészen Hotánig értek. A 7. század előtt a zsangzsung volt a legjelentősebb kiang nép. E kor előtt Tibetnek csak legendával és mítosszal átszőtt történetét ismerjük későbbi tibeti és kínai források alapján. Egy kínai feljegyzés szerint a kiang törzseket az 5. században egy szienpi herceg egyesítette. A történeti kutatás nem {103} ad sok hitelt ennek a tudósításnak, de mindenesetre valóságos az a tény, hogy a Tibet északkeleti részén élő törzsek régóta keveredhettek a belső-ázsiai nomádokkal, így a hiungnukkal, szienpikkel és zsuanzsuanokkal. A tibetiek etnogeneziséről nem sokat tudunk. Nem ismert pontosan, hogyan emelkedtek ki az összefoglalóan kiangnak nevezett törzsek közül. Nevük mindenesetre ez idő tájt tűnik fel. Önelnevezésük Bod vagy Bod-jul volt, mely utóbbi ’Bodország’, ’a bodok országa’ jelentésű. A név szanszkritosított formában Bhotaként ismert. Ugyanakkor idegen nyelveken Tibetet más néven ismerik: a türk feliratokon Töpöt/Töpüt alakban szerepel nevük, a mongolok a Töböd/Töbed nevet említik. A muszlim földrajzírók műveiben a Tubbat névalak fordul elő. Az európai nyelvek Tibet nevét az arab–perzsa földrajzi irodalom útján ismerték meg. A 6–7. század fordulóján és a 7. század első évtizedeiben született meg az egységes tibeti királyság, amikor is az első nagy tibeti király, Szrong-bcan szgam-po apja, Khri-szlon-brcan megkezdte az országegyesítés munkáját. Tibetben soha nem jött létre igazi abszolút monarchia, mivel az uralkodó, tibeti nevén a bcan-po csak első lehetett a nagy törzsfők között, s akinek így mindig figyelembe kellett vennie a törzsi érdekeket képviselő vezetők véleményét. A tibeti királyság egész időszakát (kb. 600–860) a király és a hatalmas törzsfők ádáz harca jellemezte. A törzsi arisztokráciából emelkedtek ki a király tanácsadói és miniszterei, köztük a leghatalmasabb az ún. nagy miniszter, a blon-chen. Jellegét tekintve a tibeti monarchia szakrális királyság volt, amelyben a király hatalmát az égtől kapta, s ha a király bizonyos kort elért, s isteni karizmáját elvesztette, rituális gyilkossággal tehették el láb alól. Az utóbbi esetre van is példa a tibeti történelemben. Az ország kezdettől fogva agresszív katonaállam volt, melynek egész berendezkedése a háborúskodást, az expanziót segítette. Az ország négy nagy közigazgatási egységre oszlott, melyeknek szarv (tibetiül ru) volt a neve. Minden egyes szarv két további osztályra volt felosztva, s ezek ezredekből álltak. Az egész felosztás a nomád népekre jellemző katonai-adminisztratív szervezetre emlékeztet. A tibeti állam magva, ahonnan az országegyesítés elindult, Dél-Tibetben, a Felső-Brahmaputra völgyében volt, a mai Bszam-jasz-kolostor környékén, a Jar-klungsz-völgyben. A tibeti törzsek feltehetőleg északkeletről, a Kuku-nór vidékéről jöhettek ide a birodalomalapítást megelőző századokban. A nagy Szrong-bcan szgam-po is itt hozta létre a birodalom központját, Ra-szát, mely szónak a jelentése ’fallal körülvett város’, s melynek neve később Lha-sza ’az istenek helye’ lett. Mindvégig ez a település maradt Tibet központja. Szrong-bcan szgam-po megszilárdította apja művét, s az ő uralkodásának mintegy három évtizede alatt lett Tibet igazi nagyhatalom (kb. 620–649). Először otthon teremtett rendet erős kézzel: alegtöbb kiang törzset alattvalójává tette, és vereséget mért a tujühunok birodalmára. Ez utóbbi nép mongol nyelvet beszélhetett, kínai nevük egy eredeti tojogon elnevezést adhat vissza; a tibetiek mindig a-zsának nevezték őket. A 3. század közepén jöttek le mandzsúriai hazájukból a Kuku-nór vidékére, ahol rátelepedtek a helybeli kiang őslakosságra, és birodalmat hoztak létre. Országuk nyugaton egészen Kelet-Turkesztánig, a Lop-nór vidékéig nyúlt. Ezeket a tujühunokat tette most Szrong-bcan szgam-po adófizetőivé, de országukat még nem tudta végleg Tibetbe olvasztani. {104} Expanzív politikáját a tibeti király mindenütt ügyes házassági politikával párosítva folytatta. Ilyen jellegű kapcsolatokat épített ki az a-zsa/tujühunokkal, a nyugati türkökkel, Nepállal, a Kásmirtól északra fekvő Gilgittel és a zsangzsung állammal. Maga Szrong-bcan szgam-po kínai császári hercegnőt vett feleségül 641-ben. Tajcung, a talán legnagyobb Tang-császár jónak látta békében lenni a feltörekvő hatalommal, s életében a kínai–tibeti viszony kiegyensúlyozott volt. Szrong-bcan szgam-po korában kezdődött a kínai hatás kora Tibetben. Az állami kancelláriát kínai mintára szervezték meg, s kialakultak a fallal körülvett kínai típusú városok. Maga a főváros, Lha-sza, mint említettük, szintén ez időben jött létre. A buddhizmus is a nagy tibeti uralkodó idejében jelent meg Tibetben, de csak a következő században lett államvallássá. Az új tibeti állam az írásbeliséget is igényelte, így született meg ez idő tájt a tibeti írás is. A hagyomány szerint Thon-mi Szambhota miniszter ment Indiába, s onnan vette át a kései gupta írás egy változatát, amelyen a harmincbetűs tibeti alfabétum alapszik. Ez a balról jobbra haladó, indiai eredetű tibeti írás szolgál a tibeti írásbeliség eszközéül egészen a mai napig. Az első nagy tibeti király halála utáni több mint száz év alatt (649–755) három uralkodó következett a trónon. E korszak jellemzője volt, hogy mindegyik király gyermekként került trónra, s a kormányzás munkáját nagy hatalmú major domók végezték az isteni eredetű uralkodók helyett. Egy külön major domo nemzetség jött létre, melynek erős befolyását később a többi törzs letörte. De az uralkodói családba beházasodott törzseknek mindvégig nagy szerepe volt a tibeti királyság korában. E törzsek vezetőinek a neve zsang-blon, azaz ’nagybáty-miniszter’ volt. Tibet hatalma a régensség korában tovább emelkedett. 663-ban végleg megdöntötték a tujühun/a-zsa államot, s a tujühun uralkodó, Maga-Togon kagán a tibeti hierarchiába tagolódott be magas rangú hercegként. Kásgár (662), majd Hotán (665) elfoglalása után nem sokkal, 670-ben egész Kelet-Turkesztán tibeti uralom alá került az addigi kínai fennhatóság alól, s 692-ig ott is maradt. A fiatal tibeti királyság első komoly hódítása volt Kelet-Turkesztán, s ezzel a lépéssel az addig barátságos Kínával ellentétbe került. Az ez idő tájt kínai fennhatóság alatt élő keleti türkökkel baráti viszonyt építettek ki a tibetiek, majd 676-ban elindították Kína elleni támadásukat. Emlékezhetünk, hogy többek között ezek az események tették lehetővé, hogy a keleti türkök többszöri kísérlet után 679-ben restaurálhatták kaganátusukat. A kínaiak ekkor, a tibeti és türk előretörés miatt, már defenzívában voltak. A tibetiek 740-ben megszerezték Gilgitet is, ezt a Kelet-Turkesztán szempontjából oly kulcsfontosságú területet. 751-ben pedig, mint láttuk, az arabok és karlukok egyesített erői, a tibetiek támogatásával, legyőzték a kínai seregeket a Talasz folyó menti csatában. Már hivatkoztunk rá az ujgur történelem kapcsán, hogy ez a világtörténelmi jelentőségű csata megakasztotta a kínaiak nyugati expanzióját, s lehetővé tette, hogy az iszlám Turkesztánban végleg gyökeret verjen. Ilyen kedvező előzmények után lépett trónra a királykor legnagyobb tibeti uralkodója, Khri-szrong lde-brcan (755–797). Kína ekkor élte át az An Lusan-lázadást, így keze meg volt kötve a külpolitikában. Tibet kihasználta Kína belső gyengeségét, a tibetiek mélyen behatoltak Kínába, s rövid időre a fővárost is elfoglalták. Uralkodásának végén, 790-ben Turkesztán ismét hosszabb időre (860-ig) tibeti kézre került; e korról szóltunk {105} már a turkesztáni ujgurok tárgyalásánál. De minden külpolitikai siker mellett a legfontosabb esemény Khri-szrong lde-brcan életében a buddhizmus végleges elterjesztése volt Tibetben. Indiából hívatott híres buddhista szerzeteseket, hogy azok a buddhizmus gyenge hajtását erősítsék országában. A buddhizmus támogatása megfontolt politikai lépés volt a király részéről, ugyanis ezzel is ellensúlyozni akarta a túlontúl nagy hatalmú törzsi arisztokráciát, melynek hivatalos vallása az ún. bon-vallás volt. Ez lényegében egy animista hitvilág, mely sokat merített a tibetiek ősi vallásából, de más források is táplálták, így többek között nem maradt független a buddhizmus növekvő hatásától sem. Az első buddhista tibeti monostor alapítását, mely Bszam-jaszban épült 775-ben, nem sokkal később követte a buddhizmus államvallássá nyilvánítása 779-ben. A bon-papokat száműzték az országból, s Khri-szrong lde-brcan elrendelte, hogy az indiai buddhizmus szent könyveit fordítsák tibetire. A nagy tibeti uralkodó utódai tovább erősítették a buddhizmus terjesztését és egyházi szervezetének kiépítését. Különösen Khri-gcug lde-brcan Ral-pa-csan (815–838) tett sokat a buddhista klérus támogatásának érdekében. De a régi törzsi arisztokrácia, mely a bon-vallás híve volt, mindent megtett az új buddhista tan és az idegen papok uralma ellen. Véres belső harcok jellemzik a 9. század tibeti történetét, melynek a vége az lett, hogy a sok királygyilkosságot követően a tibeti királyi dinasztia helyzete megrendült, majd 900-ban a tibeti királyság megszűnt. A 9. században nemcsak a belső harcok tették tönkre a tibeti államot, hanem a nemzetközi helyzet sem kedvezett Tibetnek. A tibetiek lényegében minden külső hódításukat elvesztették. Kelet-Turkesztánt az ujgurok és karlukok szerezték meg, Kanszuban a kínaiak és az ujgurok törtek előre és szorították vissza a tibetieket, majd a 10. században az erős tangut állam jött létre ezen a területen. A 10. századra Tibet teljes politikai és vallási anarchiába süllyedt. Nagyhatalmi státusa, melyet az előző évszázadok alatt vívott ki magának, végleg megszűnt. A 11. században kezdődött el az a vallási megújulási folyamat, melynek során a buddhizmus végleg diadalmaskodott Tibetben. Tibet egy sajátos teokratikus állammá alakult, melyben a legfontosabb politikai és társadalmi tényezővé a buddhista egyház vált. http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b145/ch03s10.html Wall painting in the White Palace. This painting shows Dalai V met Chinese Emperor of Qing Dynasty. http://www.100gogo.com/tibet/pa6.htm JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

147. Elküldve: 2007-02-12 13:03:51, Érdekességek innen-onnan	[93.]
Ősi oroszlánleletet találtak Egyiptomban Az egyiptomiak sokat vitatott, hajdani oroszlánkultuszát látszik bizonyítani az a lelet, melyet Tutankhamen fáraó szoptatósdajkájának, Maianak sírjában találtak a kutatók. A Saqqarában található síremlékben ugyanis egy ősi, hím oroszlán csontvázára bukkantak. A sírhely maga i.e. 1330-ban készült, azonban a maradványokat feltehetően csak néhány száz évvel később helyezték el benne. Az korábban is köztudott volt, hogy az egyiptomiak tenyésztették, istenként tisztelték és emberi jellemvonásokkal ruházták fel az oroszlánokat, azonban korábban sosem találtak eltemetett nagymacska-maradványokat. Annyit tudtunk csupán, hogy az oroszlánokat erre a célra szolgáló szentélyekben szaporították, táplálták és temették el meghatározott szertartások szerint. Az oroszlán csontvázát a sír Bastetnek, a macskafejű istennek szentelt részében tárták fel, ahol különböző állati csontok hevertek szanaszét. Az oroszlán csontváza méreténél fogva tűnt ki; ekkora hím oroszlán-csontozatot ugyanis még soha nem találtak a kutatók korábban. A maradványokat egy fal melleti sziklán fekve találták és úgy tűnik, valamilyen módon tartósítva voltak, bár nem balzsamozták be őket. A testet keleti irányba fektették, az állat (részben már szétporladt) feje pedig északra nézett. A csontok elszíneződése és a rajtuk található ásványi maradványok hasonlók azokhoz, melyeket mumifikált macskák esetében találtak ugyanezekben a katakombákban. Egyes feltételezések szerint a megtalált oroszlánt az oroszlánfejű Mahes isten megtestesülésének tekinthették, illetve Mahesnek szánhatták az egyiptomiak. Mahes Leontopolis, az oroszlánváros tilszteletben álló személyisége volt, és ő maga is oroszlánokat tenyésztett. A chicagoi egyetem egyiptológusai szerint elképzelhető, hogy az egyiptomiak az oroszlánt Mahes anyjával, a szintén oroszlánfejű Sekhmettel azonosították. Sekhmet Bastet isten sötét oldalát képviselte az egyiptomi hitvilágban. A lelet jelentőségét egyes kutatók azért vitatják, mert sem hús, sem a szokásos kötés nem maradt fent, így a mumifikálás ténye vitatható. Mivel azonban másként kezelték az oroszlán maradványait, mint a többi állatét, és kétség sem férhet hozzá, hogy szertartásos temetése volt, akár az is elképzelhető, hogy nem valamilyen istenség képmásaként, hanem egyszerűen családi házikedvencként került a sírba az egykor fenséges ragadozó. http://www.zoldmagazin.com/belso/egyiptoroszlan.html JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

146. Elküldve: 2007-02-12 12:59:58, Érdekességek innen-onnan	[94.]
A hatóságok szigorú fellépése miatt Új-Delhiben egzotikus állatok százait engedik szabadon az állattartók. Az indiai fővárost és környékét szó szerint elárasztották a legkülönfélébb vadállatok, melyeket eddig engedély nélkül tartott elsősorban a tehetősebb lakosság. Bár az állattartási jogszabályokon nem változtattak, a hatóságok bejelentették, hogy fokozott szigorral lépnek majd fel az illegális állattartókkal szemben, és az állat fajtájától függően komoly büntetés vár arra, aki nem rendelkezik az adott állat tartásához szükséges megfelelő papírokkal. Az új-delhi-i állatkert illetékesei elmondták: még soha nem láttak ilyen mennyiségű vad- és egzotikus állatot az utcán. A gazdag indiaiak különösen szeretik magukat óriáskígyók, oroszlánok, vagy más egzotikus állatok társaságában fényképeztetni, így felbecsülhetetlen mennyiségű, illegálisan tartott vadállat bukkanhat még fel az utcákon. A dömping a napokban kezdődött: először Délnyugat-Delhiben találtak két fejsérült, felnőtt pitont, majd a város északkeleti részéről jeleztek a járókelők egy antilopot. A betondzsungelben ezután egyre-másra bukkantak fel a veszélyeztetett állatok, melyeket a hatóságok szerint a gazdag indiaiak házikedvencként tartottak engedély nélkül, elsősorban a nyaralóövezetben. A speciális osztag elsőként azokat a nyaralókat vizsgálja most át, ahonnan megszelidített vadállatokról érkeztek bejelentések. A hirtelen hatósági szigor azután vette kezdetét, hogy január elején egy feltehetően házikedvencként tartott leopárd hatalmas pánikot keltett a város egyik polgári lakónegyedében. Az állat négy embert, köztük egy hatósági személyt is megsebesített, majd a vadászat során "egy eltévedt golyó" halálra sebezte. Múlt csütörtökön a hatóságok egy egész vadállattenyészetet találtak egy gazdag és befolyásos férfi külvárosi birtokán. Az állatok és trófeák együttes piaci értéke meghaladja az 5 millió indiai rúpiát, azaz több, mint 23 millió forintot. A helyi állatvédők pesszimisták: szerintük csak akkor történik valami, amikor egy, a leopárdéhoz hasonló eset történik. Szerintük a hatóságok korruptak és nincsenek meg a megfelelő eszközeik sem a probléma kezelésére. Az eddig befogott állatok az új-delhi-i állatkertbe kerültek. http://www.zoldmagazin.com/belso/delhivad.html JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

145. Elküldve: 2007-02-12 12:57:29, Érdekességek innen-onnan	[95.]
Bemutatkozik a londoni vadvilág-bűnüldözési csoport Nagy-Britanniában két hete indították útjára azt az 500 000 fontos projektet, melynek célja a vadvilágot érintő bűnözés ellen küzdő rendőrségi hírszerzési csoport létrehozása és útjára indítása volt. Az új akciócsoportot a nemzeti Bűnözési Hírszerzési Szolgálatnál állították fel, és vezetője Chris Kerr, a clevelandi rendőrség kihelyezett munkatársa. Az Interpol becslései szerint jelenleg a tiltott nemzetközi vadállat-kereskedelem évente több, mint 3 milliárd fontot tesz ki, és ezzel a kábítószer-kereskedelem utáni legnagyobb mértékű bűnözési iparággá vált. A legmagasabb börtönbüntetés, amelyet a csoport vádjai alapján kiszabhatnak a jelenlegi 2 évről 5 évre emelkedik majd. Néhány állati termék oly sokat ér, hogy több faj a kihalás szélére sodródott kereskedelmük miatt. 1900-ben 100 000 tigris élt világszerte, mára mindössze kb. 5-7000 példány maradt Ázsia egyes elszigetelt területein. Michael Meacher, brit környezetvédelmi miniszter elmondása szerint a jelenlegi törvényeket felülvizsgálták, és meg kívánják szüntetni a bennük található anomáliákat, melyek a bűnözőket akár még meg is védték. Pl. bárki, akit a Vám és Pénzügyőrség megvádol veszélyeztetett fajok kereskedelmével, az 7 év börtönnel és nem maximalizált mértékű bírsággal sújtható. Ezzel szemben a rendőrség által megvádolt elkövetők max. 2 év börtönnel és maximum 5000 font bírsággal büntethetők. Egy másik ellentmondás, hogy bár akárki letartóztatható egy fácán engedély nélküli lelövéséért, a rendőrség nem tartóztathatja le azokat, akik tigrisirhával kereskednek, amely a fekete piacon akár 5000 fontot is érhet. A törvényekben található következetesség hiánya csak olaj a tűzre a tiltott kereskedelmet illetően. Angliában a bűnözők talán azért vonzódnak a vadállat-kereskedelemhez, mert a büntetések más bűncselekményekhez képest relatíve alacsonyak. Anglia remek piacot biztosít az illegális vadállat-trófeák és madarak kereskedelméhez, hiszen vezető kereskedelmi központ, és nyitott kapu Európa felé. Ezen kívül az emberek itt megengedhetik maguknak, hogy kifizessék a csempészek által kért horribilis összegeket. Egy egzotikus madár, pl. a kis jácintara akár 120 000 fontot is ér, egy angonoka teknős 35 000 fontot, egy orrszarvú 1 kilogrammos szarva 15 000 fontot. Egy shahtoosht, - a veszélyeztetetett tibeti antilop gyapjából készített kendőt - 11 305 fontért árultak Mayfairben, London központjában. Ez egyike volt annak a lefoglalt 135 kendőnek, melyek összesen 350 000 fontot értek. A rendőrség becslése szerint ehhez a mennyiséghez 1000 állatot öltek meg, mely a faj egyedeinek 2 %-át jelentette. Szintén nagy az illegális piaci kereslet a különleges kaviárra is; 1 kilót 1000 fontért árulnak. A veszélyeztetett állatokat a tradicionális kínai gyógyászat céljából is gyilkolják. Az orrszarvú szarva pl. a hiedelem szerint segít a magas vérnyomású emberek gyógyításában. A szarvat néha ledarálják, és port vagy krémet készítenek belőle, melyet gyógyteákba raknak. A tigriscsontot reuma és köszvény gyógyítására használják. Az újonnan felállított speciális osztag első nagy bevetésén több csomag, leopárdcsontot tartalmazó, Dél-Kelet Ázsiában készült készítményt foglalt le, melyeknek csomagját 5 fontért árulták http://www.zoldmagazin.com/belso/specosztag.html JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

144. Elküldve: 2007-02-11 21:22:22, Érdekességek innen-onnan	[96.]
2OO4 áprilisában John Myrdhin Reynolds másodszor érkezett Magyarországra a Magyarországi Nyingmapa Közösség meghívására. A látogatás alkalmával a Sambhala Tibet Központ meghívására Hendrey Tibor beszélgetett a nyingma lámával. H.T: Vallások, szellemi ösvények terelik életünket a jobb és tartalmasabb élet reményében. Tanítók és tanítások próbálják meggyőzni az embereket, hogyan tegyék értelmesebbé életüket, és ezen tanítások többé-kevésbé ugyanazokról az elvekről beszélnek. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a boldogság és a bölcsesség nemhogy növekedne, hanem egyre nagyobb a zavarodottság és a vérontás. Miért van ez így? J.M.R.: Fontos tudni, hogy a vallások nem beszélnek ugyanazokról az elvekről. Valójában különböző dolgokat tanítanak különböző történelmi és szociális helyzetük alapján, és megkülönböztetünk különböző belső és külső szinteket is, amikor szellemi hagyományokról beszélünk. Például a buddhizmus a nirvánáról és a Buddha megvilágosodásáról beszél, ami majdhogynem semmit sem jelent a hagyományos kereszténységben, ahol az Isten alkotta törvényeknek engedelmeskedünk, amely a Szent Szellemben öltött testet, és az üdvözülés a mennyországban vár a halál után. A buddhizmus egy ettől nagyon különböző szociális helyzetben alakult ki 2500 évvel ezelőtt Észak-Indiában. Mindamellett létezik egy létsík, ami kiterjed minden társadalmi, kulturális és vallási viszonylatra arra a tényre visszavezethetően, hogy nem számít hol, de mindannyian ugyanarra a Föld nevű bolygóra születtünk, és alapvető létezésünk emberi feltételei nem változtak a Buddha óta. Buddha tanításai nem kezdődnek valamilyen mítosszal, vagy a világ teremtéséről szóló történettel, sem valamilyen kinyilatkoztatással az Istentől vagy más istenségtől. Buddha leült, és elkezdte gyakorolni a meditációt azért, hogy fejlessze megértését emberi feltételeinkről és emberi lehetőségeinkről. A legelején kezdte. Ez az, ami úgy gondolom még elég lényeges manapság, mert mint emberi lények nem sokat léptünk előbbre az emberi lét elmúlt 2500 éve alatt, Buddha óta. A buddhista hagyomány szerint a dolgok állása rosszabbodik, mielőtt újra fejlődni kezdene. Most mi abban a helyzetben vagyunk, amit az indiai tradícióban Káli Júgá-nak, sötét korszaknak hívnak. Azért sötét ez a korszak, mert az emberi létezés feltételeit a tudatlanság, a tévelygés és az önzés negatív érzelmei határozzák meg. Ezek mind itt vannak ebben a pillanatban is. Nem tudom vajon ezek romlottak-e tovább az utóbbi időben, vagy a történelmi helyzet változott. Nálunk itt Európában 500 évvel ezelőtt fejeződött be a középkor. Előtte Nyugat-Európát a Római Katolikus egyház uralta és ez a hagyomány diktálta és határozta meg a szellemi belátást. Ugyancsak ebben az időben sok háború volt, természeti katasztrófák pusztítottak mindenfelé, és a középkori emberek nem igazán értették meg a keresztény tanítások lényegét, Jézus nem tanított háborúkról, kapitalizmusról és rengeteg dologról, ami kultúrájukban megjelent. Azokban az időkben az emberek feudális rendszerben éltek, mégis ismerték a helyüket, gyakorolták a kultúrájukat, és hosszú ideig sokkal tisztábban látták saját életüket mint a ma élők, ami igaz volt a tibetiekre is 1959-ig. A XX. század közepéig Tibet egy középkori feudális keretek közt működő kultúra volt, az emberek ebben a rendszerben nevelkedtek, és tudták az elhelyezkedésüket a világban. Nem volt ugyan demokrácia, de lehetőség nyílt a kulturális mobilitásra, különösen a buddhista intézményeken és kolostorokon keresztül. A keresztény egyház ugyanezt a funkciót töltötte be Európában a középkorban. Ha valaki nem született arisztokrata családba, akkor egyedül az egyház keretein belül volt lehetőség ismereteket szerezni. Ugyanez volt a helyzet Tibetben is. Mivel a hagyományos Tibet megszűnt, a tibetiek, mint mindenki más, a modern világban és a modern világ új adottságai között találták magukat. Ezeket az adottságokat a XVII. században felemelkedő modern tudományok kultusza határozta meg, amely aláásta a vallási és szellemi alapokat, ahogyan a hagyományos kulturális kereteket is. Megszűnt az arisztokrácia egyeduralma és mindenre kiterjedő ellenőrzése, ami a XVIII. századig tartott, amikor az üzleti érdekeltségek mozgatta burzsoázia és a középosztály vette kezébe az irányítást. Mostanra mindez tovább mélyült az új világrendet meghatározó II. világháborúval, valamint a Szovjetunió összeomlása után az amerikai szabadpiaci rendszer majmolásával. Ez az új kulturális és társadalmi rendszer vált most problémáink és a zűrzavar forrásává, ugyanakkor a lét alapvető problémái még mindig nem szűntek meg. Az egész multimédiás és számítógépes fejlődés ellenére az emberek ugyanúgy megbetegszenek, meghalnak – mindez semmit sem változott. Az emberek neurózistól, pszichotikus betegségektől és önzéstől szenvednek, ezek sem tűntek el. Tehát az ezekkel kapcsolatos kérdések, amikről Buddha beszélt 2500 éve, még mindig velünk vannak. Nem beszélt ugyan atombombáról, nacionalista háborúkról, szabadpiaci rendszerről, társadalmi jólétről, mert ilyesmi nem volt az ő korában. Ez azt jelenti, hogy korunk Buddháinak módokat kell találniuk a mostani társadalmakban jelentkező gondok kezelésére. De tudnunk kell, hogy vannak olyan útmutatások és javallatok a hagyományos buddhista tanításokban, amelyek nagyon hatásosak lehetnek ebben az összefüggésben. Jómagam az Egyesült Államok társadalmában nőttem fel, amire általában a következő nézet jellemző: Amerika képviseli az emberi haladás tetőfokát, Amerika világító torony, példát mutat az emberiség többi részének, hogyan kell élni. A Délkelet-Ázsiában zajlott vietnámi háború kiábrándította az amerikaikat a haladás ezen eszményéből – gyakorlatilag az amerikaiak elvesztették a háborút az őserdei ellenállókkal szemben. Ez még mindig mélyen érinti az embereket az Egyesült Államokban. Az is igaz, hogy néha a valóságosnál jobbnak látjuk a múltat, mert az emlékezet hajlamos kirostálni a rosszat, akár még személyes életünkben is. Amikor visszatekintünk az életünk vagy a történelem korábbi szakaszaira, minden sokkal jobbnak tűnik, például amikor a császárok uralkodtak Isten alatt, de lehet, hogy ha tényleg visszakerülnénk a XVIII-XIX. századba, mégsem találnánk annyira jónak a dolgokat. Tehát nem arról van szó, hogy a dolgok egyre jobbak vagy rosszabbak lesznek. Általában a buddhizmus vagy a Dzogcsen nézőpontjából az az alapelv, hogy legyünk tudatában emberi létezésünknek és jelenlegi körülményeinknek, és a tőlünk telhető legnagyobb bölcsességgel és együttérzéssel kezeljük őket. Nincs működő kidolgozott tervezet egy ideális emberi társadalom kialakítására, mindezidáig a kísérleti fázisban vagyunk http://nol.hu/cikk/357231/ JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

Kiváló dolgozó

balufani

Tagság: 2006-03-11 21:37:28
Tagszám: #28286
Hozzászólások: 3207

143. Elküldve: 2007-02-11 18:25:56, Érdekességek innen-onnan	[97.]
Fővárosunk átvehetné a technológiát BALU ÉS FÁNI BALU ÉS FÁNI FOTÓALBUMA

	[előzmény: (142) ákosvári, 2007-02-11 18:16:28]

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

142. Elküldve: 2007-02-11 18:16:28, Érdekességek innen-onnan	[98.]
Millau-viadukt A közelmúltban adták át a világ legújabb és egyben legnagyobbnak tartott hídját, mely a Francia-középhegységet (Massif Central) átszelő Tam folyó felett ível át, és minek feladata, hogy a Párizsból a Földközi-tenger felé igyekvő nyári autóáradat miatt gyakran az A75-ös autópályán állandósuló több száz kilométeres dugókkal küzdő Millau város forgalmát mérsékelje. Az új csoda, a Millau-viadukt 2,4 kilométer hosszú, magassága meghaladja a 270 métert, és úgy szokták hirdetni, hogy ez az acélszerkezetet még a párizsi Eiffel-toronynál is magasabb. (Párizs büszkesége az 1957-ben felszerelt tévéantenna előtt kereken 300 méter magas volt, azután elérte a 320,8 métert, ami a hőingadozás miatt akár 15 centit is változhat, de a töröny magassága akkor sem csökken a 3 méteres magasság alá.) Mivel a híd legmagasabb oszlopa 343 méter magas, az állítás helytálló, így a brit Norman Foster tervezte viadukt valóban 23 méterrel magasodik az Eiffel-torony fölé. Az egyenesen lélegzetelállító alkotás építészetileg is különleges, új technikai alkalmazásokat foglal magába. A négysávos utat alátámasztó hét karcsú tartópillér, mintha csak a földből nőtt volna ki, kecses oszlopokká magasodva nyújtózik az ég felé. Légies könnyedsége jól palástolja a tényt, miszerint 36 ezer tonnájával ez minden idők legnehezebb hídja. Nemcsak készítésének idejét (2001 decemberében kezdték építeni, a munkálatok 3 évig tartottak), de építési technológiáját tekintve igazi XXI. századi alkotásról beszélhetünk, mivel készítése során az új technológiák alkalmazása mellett többnyire olyan korszerű anyagokat használtak fel, melyek a legmodernebbek, mivel például tíz évvel korábban még nem is léteztek. Kivitelezéséhez számítógépes design megoldásokat alkalmaztak, a GPS által bevetették a műholdat is. A 290 ezer tonna acél és beton felhasználásával készült 32 méter széles, finoman görbülő hídpálya készítésekor különleges erősségű acélt használtak. Magát a hídpályát 2000 darabban gyártották le, amelyeket aztán a völgy egyik oldalán magasló hegyeken illesztették össze, majd egy óriási pallóként, egyszerre csak 60 centimétert előretolva, GPS segítségével műholdas helymeghatározás segítségével óvatosan illesztették a helyére. Az új technológia sikeres bevetésével utat nyitottak az egyre magasabbra törő hidak előtt, mivel a tervek szerint hamarosan egy ehhez hasonló monumentális alkotás kötheti majd össze a Messinai-szorost is, azaz a dél-olaszországi Calabriát Szicíliával. A francia Millau-viadukt (éppúgy mint a Csalagút és a Concorde-repülőgépek) francia-brit együttműködés révén jött létre. A 400 millió euróba kerülő híd építését (mely kizárólag magántőkéből állt össze) az Eiffel-tornyot is építő Eiffage cég finanszírozta, és 120 évre vállal garanciát a hídszerkezetre. A társaságnak ezért 75 évig joga van hídpénzt szednie, amit meg is tesz. Az áthaladásért a személyautók után a nyári hónapokban 6 euró 50 centet, a tehreautóktól 19 eurót kér az építtető. http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kjc/0/25338/1 JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

[válaszok erre: #143]

Kiváló dolgozó

ákosvári

Tagság: 2006-05-19 10:27:38
Tagszám: #30721
Hozzászólások: 19394

141. Elküldve: 2007-02-10 18:40:01, Érdekességek innen-onnan	[99.]
JOMO&HONGCHA TM PORTÁL -

	[előzmény: (140) he.za, 2007-02-10 17:32:50]

Kiváló dolgozó

he.za

Tagság: 2004-04-24 20:55:35
Tagszám: #10181
Hozzászólások: 3077

140. Elküldve: 2007-02-10 17:32:50, Érdekességek innen-onnan	[100.]
megint az a fránya oldal, amivel a múltkor is befürödtem! Ica

[válaszok erre: #141]	[előzmény: (138) ákosvári, 2007-02-09 19:17:17]

Kiváló dolgozó