nagyon jó munkakutya Zazzancs, de valahogy mostanság visszaesett, hülyéskedett a hétvégén. A terület jobban megy neki, mert ott főleg ebben az időben nem ássuk el az embereket, a romon pedig igen, de Zazie nem mindig szereti használni a zorrát, és szemmel keres, ez ugye nem annyira jó 
Aztán van olyan nap, hogy csak nézek nagyokat, milyen távolságra, milyen eldugott személyt is megtalál...azon kell most dolgoznunk, hogy valamennyire egyenletes legyen a teljesítménye, hogy tavasszal vizsgázhassunk 
Small Swan Shelties & Aussies-úúúújjj ! | | |
Kb 2 percre nyitva maradt a kapu, az alatt kiment. Rögtön elkezdték keresni, nem mehetett ilyen rövid idő alatt messzire, ezért félnek, hogy valaki bevágta kocsiba és elvitte. 6-os út közel van...
Campobellói Collie Kennel | | |
Segítséget kérek!
Ecserről eltűnt, ma kb 16 óra körül 5,5 hónapos, gold sable színű collie szuka.
A kutya Dorka névre hallgat. Teljes körgallérja van. Chip a nyak bal oldalán van.
Ez a kép novemberben készült róla. Frisset kicsit később kapok.
Bármilyen segítséget előre is köszönök!
Campobellói Collie Kennel | | |
Nagyon profi már a csajszi.  És látszik,h élvezi csinálni.  
"Ahogyan a görögök mondják: egy ház nem otthon addig, amíg fecske nem fészkel az eresz alá, ugyanúgy azt tartom, hogy egy ház attól lesz otthon, ha van benne kutya." | | |
 
Anett & Ynka
"A kutya a legállhatatosabb barát - az első, aki üdvözöl, és a legbátrabb, aki védelmez." | | |
Hozok Zazies vidit, személykeresős-mentőkutyás ( Köszönöm S.K.  )
http://www.youtube.com/watch?v=GLYfywky9WU&;;feature=channel
Arról nem születtek képek, mert sötét volt, de ma együtt sétáltattam régi ismerősünkkel, Angieborderrel, úgy örült nekem, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára, imádom azt a kutyát és gyönyörű lett !
Aztán kiderült, hogy a sok kavarásnak köszönhetően távolodtunk el egymástól...de majd az élet igazolja azt, amit akar, mindenesetre nagyon jó du. volt
Ja meg a romon akkorát estem a tegnapi németjucis térdembeütközés után u. arra a térdemre, hogy tök jól érzem magam 
Small Swan Shelties & Aussies-úúúújjj ! | | |
Ez bennem is megfordult, de amíg nem kerül ilyen helyzetbe az ember, addig nem tudni,h mit tennénk, mi a helyes.
Nálunk az a gáz,h állandó ügyelet nincs a városban. Minden rendelő bezár este 8kor, és reggel 8ig egy sincs nyitva. Hétvégén meg szinte esélytelen h dokit találj. Régen volt ügyelet, hol az egyik, hol a másik doki vállallta, de aztán megunták, és nem vállallták többet.  
Így ha valami baj lenne nem tudnék mit csinálni. Főleg,h az egyetlen doki, aki éjszaka, vagy hétvégén is riasztható, az a város másik végén van, és mivel kocsink nincs így pláne nem tudnék eljutni hozzá. 
"Ahogyan a görögök mondják: egy ház nem otthon addig, amíg fecske nem fészkel az eresz alá, ugyanúgy azt tartom, hogy egy ház attól lesz otthon, ha van benne kutya." | | |
Ettől a történettől szabályosan rosszul lettem.
Egy dologban nem értem a gazdit. Ha látta, hogy bánnak a kutyájával, amint elérkezett a reggel, miért nem vitte szélsebesen máshova, ismert, megbízható helyre?
| | |
Lehet, hogy én elbeszélgetnék ezzel a "kedves, odaadó dokival", egy sötét helyen, ha ezt művelné a kutyámmal.
Részvétem a gazdinak.
Campobellói Collie Kennel | | |
Minek? A pénzért!
Nekem is szerencsém van a dokimmal, baromi jó fej, megbízható. Viszont ha valami komoly baj lenne kénytelen lennék én is valaki mást keresni, mert neki nincs felszerelt rendelője.
Campobellói Collie Kennel | | |
Szörnyű, hogy ilyen emberek az orvosok... Soha nem is vinném a sajátjaimat máshoz, mint akihez már lassan 5 éve járok, nekem is voltak már rossz tapasztalataim.. Ha meg éjszaka lenne rosszul az állat az állatorvosi egyetemre vinném. Ott eddig csak jó tapasztalataim voltak, nekik köszönhetem hogy a macskám most él és virul, a halál széléről hozták vissza. Mikor ő lett rosszul a Lehel útra vittük először... nah sose vigye senki se oda az állatát Olyan brutálisak... Miután megvizsgálták és telenyomták mindennel és elindultunk vele a kocsiba konkrétan én is meg anyám is bőgtünk, hogy hogy viselkedhettek így vele.
Én örülök, h az állatorvosom jófej, bármikor felhívhatom, és még a másik macskám halála előtt rendszeresen megis tettem késő esténként... sosem nyomott ki, sosem mondta h baj h hívom mindig segített
Nem is értem az ilyen minek megy orvosnak... akiket nem az állatok szeretete hajt... MINEK???????
Doszka
Képtáram
Brit fajtamentés | | |
téll? én mindenütt azt olvastam h kell, az ékszerről olvastam azt h nem muszáj, de hiszek neked
Hát nekem egyszer talán lesz egy görögtekim... nem a közeljövőben az biztos 
Doszka
Képtáram
Brit fajtamentés | | |
Az Örök vadászmezők topicból :
Ez az ő szomorú története.
A piciny eb 2005 januárjában született Érden. Mindig vágytam egy ilyen ebre, minden álmom volt. Szeretni akartam s gondoskodni róla, hogy neki minél boldogabb élete legyen.
Bíztam benne, hogy örökké élni fog, soha nem lesz semmi baja, s boldogok leszünk.
A kutyust Nikének neveztük el, rohamosan növekedett, vigyáztunk rá, hogy minden szükséges, a növekedéséhez, az egészséghez szükséges táplálékot, gyógyszert, védőoltást megkapja. Féltettük mindentől, nehogy valamilyen baja essen.
Építettünk neki egy óriási házat, amelyben még kinyújtózva is elfért, s még mellé ülhettem én is. Boldogok voltunk.
Niké nagyon okos volt, szerette a virágokat, mindig közéjük bújt, együtt aludtunk, együtt ébredtünk, mindig játszottunk, s állandóan velünk volt.
Boldog volt, amikor haza érkeztünk, várt ránk, már nyüszített az ajtóban. Kertes házban lakunk, igazi házőrző is volt egyben, de nagyon barátságos, s gyermek szerető volt. Szerette a puha fekhelyeket, ahonnan kilátott az udvarra, amikor nem voltunk itthon. Imádott futni, játszani, beleülni az ölünkbe, hálás volt, mi pedig boldogok, hogy ő is az.
Kettő éve beteges lett, több állatorvoshoz is elvittük, a végén kiderült, hogy születési rendellenesség miatt a petefészke a beléhez nőtt, amely begyulladt. Ekkorra már Niké több mint tíz kilót fogyott, állapota rohamosan rosszabb lett.
Winter doktorhoz fordultunk, feltette a kérdést, hogy akarjuk-e később pároztatni, vagy sem. A válasz egyértelmű volt, mentse meg a kutyánkat.
Megoperálták, s néhány hét alatt a családtagunk ismét a régi lett.
Játszott, ugrándozott, s még jobban figyeltünk rá.
A doktor mondta, hogy nehéz egy dognál észrevenni, ha „beteg”- mindenre figyeltünk.
2009.01.04-én, szombaton hajnali 01.30 órakor a kutyus hányni kezdett. Nem tudott lefeküdni, csak ült, nyüszített, sírt. Szemei kábák voltak, mintha szédült volna, járása is ingatag volt, kétségbe estünk.
Gyorsan internet, keresni egy klinikát, amely szombat hajnalban is nyitva van. S ezt minél gyorsabban. Féltünk, hogy nagy baj van.
Egy rendelőt találtunk a XVIII. Kerületben a Ráday Gedeon utcában. Egyetlen honlapjuk volt, némi információval, telefonszámokkal, amelyet többszöri hívásra sem vettek fel, de mivel más lehetőséget nem láttunk, bíztunk bennük, hisz orvosok.
A kutyust gyorsan be az autóba, s hajnalban megálltunk a rendelő előtt. A kapuban nagy felirat, ügyeleti időben 5000-Ft. Ez nem lepett meg, mindenhol így van, feltételezem, de a kutyámért a házamat is eladtam volna. Csengettünk. Álmos hang kiszól a kaputelefonon, hogy mi van. Üvöltök a telefonba, hogy baj van a kutyánkkal. A válasz, mindjárt megyek. Egy szál cigit elszívtam, mire egy álmos, unott szemüveges férfi lassan odasétált a kapuhoz, kinyitotta, s flegmán közölte, hogy siessünk be, mert hideg van. Kérdem én, ha a kutyának a lába tört volna el, 65 kilót, hogy tudok fájdalmai ellenére siettetni.
Lassan besétáltunk a rendelőbe, többször mondta, hogy zárjuk már be az ajtót. A „doktor” egyedül volt, mást nem láttam. Kérdezte, hogy mi a baj?
Én, a párom és öcsém elmondtuk, hogy mit tapasztaltunk. Unott arc, elővesz egy lázmérőt, megméri a lázát, nem mond semmit. Kérdezzük, hogy lázas, a válasz nem.
Niké mögé állt, elkezdte nyomogatni a beleit. Mivel feltételezem orvos, így rengeteg tapasztalatával közölte, hogy vastagok a belei. Persze előtte mondtunk, hogy hányt, széklete nem volt. Tovább nyomkodja a kutyát, eléri a gyomrát, megnyomja, a kutya fájdalmában üvölt egyet. Mivel tapasztalt, közli, hogy fáj a gyomra. Megnézi a nyálka hártyáját, kicsit szörnyülködik, hogy mennyire vörös. De sebaj, nem mond semmit, nem nyugtat, nem mondja, hogy egyáltalán gyanakszik-e valamire, elővesz kettő injekciót, beadja neki, elkéri a pénzt, majd nyitja előttünk az ajtót. Viszlát.
Hazamentünk.
Niké rosszabbul lett, még hangosabban nyöszörgött, látszott rajta, hogy még jobban fáj valamije.
Egy picit vártunk, hogy talán nem hatott még az injekció, s nem is hatott.
Ismét be az autóba, s még persze ügyeleti időben, ezt később említették is, nehogy kibújjak a plusz ötezer forint alól, vissza a rendelőbe. Ismét ugyanaz az arc, persze megint siessünk, mert hideg van, de ezt olyan flegmán közölte, hogy már sértő volt, s egyértelműen látszott rajta, hogy hova kíván minket. Nem poénból mentünk oda.
Az orvos megint nem szólt semmit, párom kérdezi, hogy röntgen, ultrahang, vagy vérvétel esetleg? Az orvos eltűnik egy szobába, valakivel beszél, visszajön, s ridegen közli, hogy röntgen. A röntgen szobába menet halkan duzzogva megjegyzi, hogy „nem ért volna rá nyolc óra után?” Felvesszük a köpenyt, a röntgen asztal kicsi, a kutya nagy, nehéz, de megpróbáljuk megemelni, az oldalára dönteni, hogy elkészülhessen róla a felvétel. Miközben „igazgatja” a kutyát, a blöki fél, próbál leszállni az asztalról, hisz fáj valamije, de gyenge, esetlen. Az „orvos” még odaszól a kutyusomnak, „ha megharapsz, nagy bajod lesz”. Nem szólunk semmit, hisz a kutyám sorsát, életét adtam a kezébe, félünk, ha reagálunk szavaira, nem látja el rendesen őt. Így hát csendben maradunk.
A felvétel elkészül, behív minket a szobába, s közli, amit négy-öt órával ezelőtt is mondott, vastagabbak a belei. Feltesszük a kérdést, mi legyen, mit tanácsol. Nem tanácsol semmit, beköt neki egy infúziót. A kanülből jó néhány csepp vér csorgott az asztalra, onnan le a földre.
Elővesz egy háztartásban is használt felmosórongyot, amely egy szemmel láthatóan koszos vízzel teli vödörben állt, s azzal feltörli a vért a földről. A felmosót, annak kimosása nélkül a tőlünk egy-két méterre lévő vödörre teszi. Csodálkozunk, ezen is megrökönyödünk, hisz voltunk már több orvosi rendelőben, de ilyet még nem láttunk. Mellettem egy hagyományos műanyag szemetes veder van, a tetejét már nem lehetett lecsukni, annyira telve volt különböző fecskendőkkel, tűkkel, véres rongydarabokkal.
De ez sem érdekelt, a kutyám volt a legfontosabb. Az infúzió folyik, de feltűnik, hogy egy része a tartály alatti részen lévő kis lukon keresztül nem imádottam testébe, hanem a cső mellett a földre folyik.
Laikusként gondoltam, ez biztos normális. Nem bírom, szólok egy női doktornak, aki odajön, mondja, „ja, ezt be kell dugni”, s megteszi azt, amit korábban kellet volna.
Időközben érkeznek a további orvosok reggel, elsétálnak mellettünk, egy pillantást vetnek az állatra, majd mennek tovább. Az infúzió lefolyik, közben egy bulldognak császármetszést hajtanak végre.
Az infúzió után a kanült lekötik, még négy injekciót kap Niké, közli egy doktornő hogy kontraszt anyagot kellene neki beadni, ha hazavittük. Kérdezzük, de mégis mi lehet a baj, válasz, vagy hasnyál mirigygyulladás, vagy bélgyulladás, vagy valami elzáródás.
Mondjuk nekik, hogy volt már műtve, s elmondjuk, hogy miért, s azóta kettő alkalommal volt rá példa, hogy a kutya tünet mentes volt, de a hasa felé simogatva mordult egyet. Nem-e lehet valami a gyomrával esetleg, a válasz persze, akkor már régebb óta hányna.
A kutya korábban nem hányt, s tudomásom szerint van olyan elváltozás akár a gyomorban, amely ha nem olyan helyen van, nem okoz hányást.
Az asztal, amelyen a kutyánk az infúziót kapta pont azon a helyen volt, ahol egy dobozban az ott dolgozó orvosok névjegy kártyája volt.
Az előtérben egy középkorú nő hangját hallottuk, aki pont azt a doktort kereste, aki este ügyeletet látott el, ha jól emlékszem cicája elhunyt, s előtte itt járt. Hallottuk amint kétségbe esetten, idegesen kéri ezen szemüveges orvos felettesének telefonszámát.
A doktor bejött a névjegykártyákhoz, s közben, ezt sem felejtem el soha, hangosan szitkozódva mondta, hogy hülye kurva, kell neked telefonszám, jóval kezdel ki. Majd kivitte a névjegy kártyát. Visszafele összenéztek az orvosok, s együtt úgymond megbeszélték, hogy ez volt a nő a macskájával.
Időközben ez a szemüveges doktor, akinél hajnalban kettőször is jártunk, távozni készült. Megállt mellettünk egy pillanatra, s úgy oda vetette, fel kellene nyitni, megnézni a beleit. Korábban ezt miért nem mondta, csak akkor, amikor civil ruhába öltözve megy haza, s közben éppen eszik?
A másik kettő doktornőtől kérdezzük, talán jó volna-e esetleg egy ilyen műtét?
A döntés az önöké, mi semmilyen felelősséget nem vállalunk, döntsék el.
Istenem, egy laikus vagyok, nem értek hozzá, ők az orvosok, tanácsoljanak valamit.
Ők nem helyeslik a bél műtétet, várjunk még vele, mivel lehet, hogy a kutya lenyelt valamit.
Közöltük velük, hogy nagyon minimális ennek az esélye, olyannyira vigyáztunk rá. Se labda a kertben, sem szétszórt műanyag darabok, de mivel nem vagyunk minden pillanatában vele, beleegyezünk, nincs „nyitás”.
Arra hogy dobozos kaját evett utoljára, előtte pedig velünk együtt rizst piciny kukoricával, amit ki is hányt, vádlón közli, hogy miért adunk neki ilyen ennivalót, a kukoricát amúgy sem emészti meg a kutya. Közöltem vele, hogy néhány szem kukorica nem okoz ilyen bajt. Korábban is evett már, s az már a megfelelő helyen távozott is. Mégsem volt baja.
De még elmondják, hogy nagyon aggasztó, hogy a nyálka hártyája erősen vörös.
Adnak kontraszt anyagot, közlik, hogy mennyibe került ez idáig, „ugye, még ügyelet alatt jöttek?”. Mit tagadjam, igen.
Hat óra elteltével jöjjünk majd vissza, ismét röntgenre, addig a kutya nem ehet, nem ihat. Ismét hazamentünk, s talán a beadott injekcióknak, s infúziónak köszönhetően egy fokkal javult az állapota. A szeme ugyanolyan bágyadt volt ugyan, de le tudott feküdni.
Eltelt hat óra, visszamentünk. Ismét egy röntgen, majd kikerekedett szemmel közli a doktornő, hogy a kontraszt anyag megállt a gyomorban egy helyen, biztosan idegen tárgy.
Jöjjünk vissza még négy óra múlva, s majd akkor meglátjuk, elindult-e a kontraszt anyag a belek felé.
Négy óra múlva visszamentünk, de a köztes idő kibírása borzalmas volt, főleg a kutyusunknak. Állt a csapnál, a táljánál, mindenhol, ahol egy kis vizet kaphatott volna, bánatosan nézett, de sírva mondtuk neki, hogy nem lehet, amit úgy sem értett. Nem tudta, hogy miért nem ihat.
Ismét visszamentünk, 19.40 óra körül. Megint egy röntgen, ami után a doktornő közli, hogy a kontraszt anyag tovább indult a belek felé, de egy ponton még a gyomorban maradt, foszlányokban. A röntgen előtt állva kijelenti, hogy valóban nem nyelt le a kutya semmit.
De doktornő, akkor mi lehet a baja? A válasza, nem tudom.
Miért nem mondta azt, hogy sajnálom, nem tudom, hogy mit tehetnék, s adott volna egy olyan nevet, címet, ahová fordulhattunk volna, de nem tette, annak ellenére, hogy fogalma sem volt róla, hogy a kutyusunknak mi a baja.
Közli, az jó, hogy az anyag elindult, jöjjünk vissza holnap reggel. Kap még egy infúziót, ez körülbelül fél óra. A kutya áll, egy idő után lefekszik, nem érdekli semmi.
Az infúzió lefolyt, a kutyus továbbra is csak fekszik, közben több állatot behoztak, egyikre sem figyelt, őt már nem érdekelte semmi.
Szólongatjuk, próbáljuk felállítani, de nem akar. A doktornő mosolyog, s mosolygós arccal közli, csak SZIMULÁL. (Halála előtt öt órával). Kérdezzük, nem kellene még fájdalom csillapítót adni neki, a válasz, nem már kapott, ki fogja bírni reggelig. Átadta még névjegy kártyáját, amelyen kettő elérhetősége is meg volt adva, közölte, hogy ha bármi van, hívjuk.
Niké lábait megemelve sikerül felállítani, az eddigi munkájukért természetesen kifizetjük a díjat, majd elindulunk az autóhoz. Az ülésre is csak segítséggel tudott beszállni, minden lábát külön kellett beemelni.
Hazaértünk, s reménykedve a doktornő szavaiba, hogy az anyag tovább indult, van esély, van remény.
Hazaérve a kutyus a kertben egy nyárfa tövébe ment, megállt ezen eldugott helyen, állt, csak állt, majd lefeküdt. Soha nem tett ilyet. Kereste a helyét, ahol meghalhat, ahol már nem kell szenvednie, ő már feladta.
Szavaimra még reagált, bejött a lakásba, s próbált lefeküdni. Nehezen ment neki, de megint csak az orvos szavai jártak a fejemben, ki fogja bírni, úgy ahogy az előző hajnalt is, nem lehet neki sem inni, sem enni adni, de azért mindig vizeztük a száját, talán segít neki valamit.
Nehezen, de a kutyusunk lefeküdt, ha tudtam volna, hogy mindörökre…
A párom fáradt, kimerült volt, én ott maradtam Niké mellett, lefeküdtem a szivacsa mellé, átöleltem. Mozgolódott, nem volt neki jó, látszott rajta, hogy nagyon szenved.
Az forgott a fejemben, hogy ki kell bírnia, hiszen ezt mondta egy tapasztalt állatorvos.
Minden mozdulatánál nyöszörgött, felmászott a kanapéra, utána mentem, betakartam, de onnan is lejött, s várta, hogy adjak neki vizet. A szivacsát magam mellé húztam, kis buksiját simogattam, de már azt sem akarta, elhúzódott. Zihálva vette a levegőt, erre korábban azt mondták, ha fáj a hasa, így veszi, ez természetes.
Talán 15 percre aludtam el, amikor arra ébredtünk, hogy iszonyat hangosan kapkodja a levegőt, feje lehanyatlott a szivacsáról. Szóltam neki, becéztem, felemeltem a fejét, de nem reagált, nem nézett rám. Egy pillanatra abbahagyta a nyüszítést, a zihálást, talán meghallotta szerette hangját, de már ez sem segített.
Rohantam segítségért, közben páromnak szóltam, hívja az orvost. Egy-két perc múlva szivacsával együtt, betakarva vittük az autó felé. Nehéz volt, öcsém elesett, de a kutyát akkor sem engedtük el. Nehezen betettük a hátsó ülésre, egyre hangosabban, s lassabban vette a levegőt. Fejét felemeltem, a görcsben lévő száját kinyitottam, nyelvét kihúztam, nehogy megfulladjon, fejét felemelve ültettem mellé öcsémet, hogy tartsa a fejét. Este volt, volt nálunk egy lámpa, belevilágítva a szemébe pupillája tág maradt, nem szűkült össze, akkor már sírva ültem az autóba.
A doktornő, aki bármikor hívható, ha baj van, egyik telefonját sem vette fel.
Az autóval néhány száz métert tettünk meg, s már nem hallottam, hogy imádott kutyám levegőt venne, eltávozott közülünk, itt hagyott minket, de már nem szenvedett tovább.
01.00 órakor óriási szenvedések közepette meghalt.
Odaértünk hat-hét perc alatt, nem érdekelt semmilyen közlekedési szabály.
Megálltam a rendelő előtt, ismét kaputelefon. Mondtam, hogy nagy baj van a kutyánkkal.
A mindjárt megyek megint öt percbe tellett. . Zsebre dugott kézzel kisétált a kedves doktornő a kapuba, kinyitotta, s csak állt, oda se ment a kutyánkhoz.
Ha nem veszem észre, hogy a kutya meghalt, meg se nézte volna?
Mi kiszálltunk a kocsiból, de Nikét már nem vettük ki, orrából gennyes, szúrós szagú vér folyt ki, izmai elernyedtek, tekintete üveges volt. A nyitott kocsi ajtón keresztül feje lehanyatlott, a vér a rendelő előtt az úttestre folyt. A doktornő állt, mi sírtunk, kérdeztük, hogy legalább a telefont felvehette volna, mire közölte, hogy ő azt nem mondta, csak azt, hogy ha baj van, hozzák ide a kutyát. Messziről rápillantott szerettünkre, s csak annyit mondott, nem tehetek semmit, de ha akarják, hagyják itt. Fájdalmamban ordítottam, megköszöntem a munkáját, azt az önzetlen munkát, amit a kutya életéért tettek, majd ordítva közöltem vele, hogy ITT nem hagyom őt. Hiába távozott el, mellettünk kell legyen továbbra is.
Sírva mentünk haza.
Otthon gondosan betakartuk, a kedvenc szivacsára fektettük, a kedvenc plédjeivel betakartuk, s nekiláttam annak, amit egy gazdi sohasem akar átélni. A fagyos föld ellenére egy számunkra „gyönyörű” sírt készítettünk, gondosan belehelyeztük, betakartam mindenhol, megigazítottam füleit, s még utoljára megsimogattam. Virágot helyeztünk mellé, hiszen mindig is szerette, s nehogy megfázzon, még egyszer betakartam. 2009.01.05-én reggel 06.00 órakor három gyertya égett a sírján.
Hol hibáztunk, vádoltuk magunkat, miért nem tettünk meg többet, miért hagytuk ennyire szenvedni, miért bíztunk meg az orvosokban, miért.
Miért volt az, amikor a kutyának segítségre, gazdájának reményre, felvilágosításra van szüksége, a szerettem életét adom kezükbe, helyébe kapunk flegma beszólásokat, rideg, határozott, kemény arcokat, nem megfelelő tájékoztatást, s a végén, mintha nem is a kutya volna a fontos, „ez ennyibe került”. S fizetek, fizetek, fizetek. Nem a pénz a fontos, mert nem érdekel, a kutyám élete mindennél többet ér.
De kérdem én, akkor hol van a számla, arról, amiket kifizettem, mivel kérni nem mertem, féltem a kutyát bántják miatta, utánam sem jöttek, hogy ne haragudjon, itt hagyta a számláját.
De már nem tudják többé bántani őt.
Kérdem én, hol a higiénia, a tisztaság, de mindenre van jogszabály, s törvény, ez alól senki sem kivétel.
Nem a pénz a lényeg, ha kell lakásom, autóm eladom, s nem is nagy összegről, 35.900-Ft.-ról van szó, de nekik nem kell utána esetleg adózni?
Ők felesküdtek valamire, akkor ahhoz tartsák magukat minden körülmény között, akkor is ha nem dolgoznak a munkahelyükön, s ilyen etikátlanul nem viselkedhettek volna, ez nem megengedhető, ilyet nem tehetnek.
Még aznap visszamentünk a felvételekért, a kórlapért, egy szót sem szóltak, átadták.
Megkérdeztem, mi okozhatta ugyan a halálát, három, vagy négy orvos volt ott, senki sem tudott semmit mondani. Akkor azt mondják már meg, miért volt halálakor a vére erősen szúrós szagú?
Egyetlen választ kaptam, az mindig ilyen. Nem akartam nekik mondani, hogy hivatásomnál fogva lehet, hogy sajnos több holttestet láttam, mint ők együtt véve, de a vér, mind állatnál, mind embernél édeskés szagú, s nem szúrós, nem bűzös.
Vitatkozni nem láttam értelmét.
Tudom, hogy Nikét boncoltatni kellett volna, de érzelmi okokból ezt nem tettük meg.
Visszahozni már nem lehet.
Niké most lett volna négy éves.
Szívünkben örökké élni fogsz.
Nyugodj békében!
"Ahogyan a görögök mondják: egy ház nem otthon addig, amíg fecske nem fészkel az eresz alá, ugyanúgy azt tartom, hogy egy ház attól lesz otthon, ha van benne kutya." | | |
Nem muszály őket teleltetni. Csak akkor ha szeretnéd,h tojásokat rakjanak. Csak abban az esetben vonulnak el aludni ha az idő hűvösebbre fordul, de akkor magától "bealszik". Nálunk a lakásban is össze-vissza aludt a teki és eléldegélt velünk úgy 15 évet. Szerettem volna utána venni másikat, de 25-30ezer forintot nem adok érte.
"Ahogyan a görögök mondják: egy ház nem otthon addig, amíg fecske nem fészkel az eresz alá, ugyanúgy azt tartom, hogy egy ház attól lesz otthon, ha van benne kutya." | | |
|
